Jelige: emlek

Beküldte: admin, 2012-01-13 22:19:02  | Címkék: e

Ahogy én képzelem…

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], melyek felölelték a valódi közös mindennapjaink kezdetét? Hová lettek azok a megszépült, csalfa emléknyalábok? Hová lettünk?
A történet valahol Európában, valahol egy országban, valahol egy nagyvárosban, valahol egy kis háznál játszódik. Dehogy játszódik! Ez így volt. A kis ház a nagyváros kellős közepén figyeli a mindennapokat. Mindent ismer, ami arrafelé történik. Szerencsére egy sarokra épült, ahonnan hosszan belát két-három utcát. Egy buszmegállót is lát, tőle jobbra. Vele szemben, a túloldalt kezdődik a park. Szép, lombos fákkal zsúfolt. Egy vaskapu választja el az utca forgatagától, amit már kikezdett a rozsda. Így a neve se látszik tisztán, pedig van neki. Rögtön a kapu után jobbra egy kis kávézó várja a betévedőket. Egy falatnyi Párizs. Hihetetlen. A kis gyertyafényes asztalok félhomályban, mámorítók. Galériás a kávéház, a galéria fából van. Folyton nyikorog. A falon utcaképeket ábrázoló apró festményekkel varázsolják oda a nyugalmat. Nincs túldíszítve. Pont szép. Pont tökéletes. A gondozott zöldterület is a kertben.  A fű frissen vágott illata még a buszmegállóban is érződik. Érzi a virágot áruló idős néni is, bár ő nem szereti ezt az illatot. Ő a virágokért van oda meg vissza. A rózsa a kedvence és a liliom. A parkba csak a tóig lát el a kis házikó, de belát a kávézóba is. Minden reggel megnézi a napfelkeltét és minden este éberen követi a naplemente minden mozzanatát, legjobban szép időben szereti, mert a Nap fénye meg-megcsillan a zord tavon, ami egyszerre dobja le magáról mélabúját. Figyeli a madarakat és figyeli a forgalmat. Figyeli az illatokat és figyeli a színeket is. A színeket szereti a legjobban. Látja a sárga villamost közeledni, látja a kék buszt elindulni, látja a zöld lombokat és látja a sötét vizet is. Idilli a kép, jó helyre „született”. Nagyon régen épült a ház. Erről sincs pontos adat, hogy a parkról sem, de nem is fontos. Hogy ki építette? Ezt a bejárati ajtó belső oldalán lehetne elolvasni, de bent még senki sem járt. Nem lakik bent senki. A város közepén egy lakatlan ház. Bizarr. De nem tűnik fel senkinek. Mindenki csak elmegy mellette, ügyet sem vetnek rá, pedig nagy titok lapul benne. Értékes dolgok.

Nem meglepő, hogy késik. Ez az átkozott busz mindig késik. De hol az órája? Hát persze, hogy otthon maradt, ahogy a tegnap este előkészített könyv is, amit a barátnőjétől kapott kölcsön egy elolvasásra. Nem különösebben tetszett neki, de azért elolvasta. Talán szimpátiából meg, hogyha rákérdez, tudjon miről beszélni. Az ajtót sem zárta be. Azt hiszi, de minden reggel azt hiszi, és mindig bezárja. Ezért most is bezárta. Már csak megszokásból is. Az enyhe, derűs tavasz reggelét nem nagyon értékelte, a sok apróság, a reggeli sietség elvonta a figyelmét róla, de miért is tetszene neki annyira, minden áldott reggelje így telt. Félórás, néha egy órás készülődés még álmosan csörömpölt üveggömbös kulcstartójával a bejárati ajtónál. A fülhallgató rögtön a fülébe került. Világzenét hallgatott. Különös ez a manapság, de őt nem a divat irányította, hanem a saját gondolatai és érzései. A busz sokáig váratott magára. Hosszú, szőkésbarna haja egy picit kócos volt, mert a szél rendíthetetlenül belekapott. Szerencsére meleg szél fújt, feltűnően meleg. Ez már az ő figyelmét is felkeltette, fel is tűrte a kabátja ujját. Ahogy meglátta csupasz kezét, újra eszébe jutott az órája. Vissza kellene menni érte. Gondolta. Figyelt az apróságokra. A helyén kellett lennie mindennek, mert ha nem, akkor az elronthatja a napját. Nem volt körülményes, csak szerette a megszokott dolgokat, ahogy az óráját is. Öt perces forduló volt. Megérte, nyugtázta magában. A könyv megint ottmaradt az asztalon. Látta már a buszt, látta azt is, hogy egy őrült biciklis majdnem belehajtott a virágosba, mert négyen mentek egymás mellett a járdán, kitulajdonítva azt. Már ügyet sem vetett az ilyenekre, egy gondolatbeli fejcsóválást idézett nekik és fellibbent a buszra. A válltáskája beleakadt az ajtóba, miatta állt a sor, néhányan gúnyos mondatokat morogtak az orruk alatt, de ezt a lány nem halotta. Éppen a kedvenc számának ritmusára táncolt valahol a tengerparton egy szál fürdőruhában. Azt hinnénk elvarázsolt kis nő volt, pedig nem. A buszon rögtön előkapott egy könyvet. A könyv apró mérete miatt és természetesen a tartalma miatt mindig ott lapult a táskájában. Afféle reggeli olvasmány volt. Ez is a megszokás része. Hogy vajon mit olvas reggelente, ébredésképpen? Mi az, ami annyira elbűvöli és magával ragadja, hogy a döcögő buszon is képes olvasni? Ezt már nem láthatta a kis házikó. Ő csak a buszmegállóig látott el. Látta még egy pillanatra a meseszép lányt a busz bal hátsó ülésén, ahogy feje és minden gondolata az olvasott szövegre mered. Látta, hogy kizárta a világot egy kis időre. Csak ő és a könyve és a zenéje létezett. Minden boldog volt, arra a kis időre. Ez az oka a reggeli hóbortjainak, a reggeli összhangjának, mindennek. Ez a pár perc. Hogy ezután mi történik, arról nem mindig tehet, de tisztában van vele, hogy ezt kétségtelenül befolyásolni tudja.

Imádja a fákat, szereti a lombokat, kedveli a virágokat, mindig gyönyörködik a kis tóban a park közepén. Elvarázsolt egy figura, amolyan romantikus alkat. Keresi az illúziókat, mindent keres, ami nem valódi, vagy csak álca. Ezek mozdítják ki az egyhangú hétköznapjaiból. A kis kávéház a kedvence, mert élményébresztő és lélekmelengető. Más országba varázsol, vagyis rögtön elgondolkodtatja. Elgondolkodik, néha le is írja a sejtelmeit, könyvekből és tapasztalatokból próbálja a maga irányítása alá vonni a létét. Nem beteg és nem is bolond.

A parkbeli apró köves úton igyekszik a munkahelyére, minden reggel. Kötelező az ing és a nyakkendő, néha öltönyt is fel kell vennie. Megkövetelik. Szerette a divatot, figyelte az embereket, figyelte a hajviseleteket. Neki barna, enyhén hullámos haja volt, amit hátrafésülve hordott. Ápolt borosta mutatta igényességét. Gyalog járt munkába, nem is volt messze az iroda, meg a kis parkot is szerette. Ott frissebb volt a levegő, kicsit hasonlított az eredeti otthonánál lévő levegőhöz. Kicsit vidékivé változott a tájnak nevezhető öt perc, amíg átért a kerten. Aznap a fújt a szél, ami a tavacska vizét rendíthetetlenül fodrozta. Hullámokat nem tudott csinálni, a tó is kicsi volt hozzá és a szél sem volt olyan nagy. Kicsit korábban indult, mert nem talált otthon semmit, amivel oltotta volna étvágyát. Az útba eső pékség langyos perecére vágyott, de nem gondolt arra, hogy mások is a perecre vágynak. Csalódottan kért egy kakaós csigát és továbbállt. A feje folyton körözött a nyaka körül, kémlelte az embereket, az elméje ilyenkor kinyílt és történeteket keresett és kreált. Hitte és tudta, hogy minden embernek a története fontos. Tudta, hogy minden ember valamiben jó, tökéletes. Ő erre volt kíváncsi. Minden szembe jövő embertől megkérdezte volna, ha teheti. Kíváncsi volt. Figyelte a jeleket. Soha nem tudott összeállt képet előmutatni. Folyton csak részleteket. Már a sarkot is elhagyta. Amikor egy busz közeledő hangja térítette észhez. Újra a földön járt, végiggondolta a napi teendőit, nem volt túl sok, hiszen péntek volt. Ilyenkor már lélekben mindenki a szombati ebédjét eszi vagy valamelyik hangulatos fogadóban issza a jól megérdemelt sörét. Sokan csak a négy órát várják, sokan az utolsó órának a végét, sokan csak azt, hogy hazamehessenek ahhoz, akit szeretnek. Csak azt várják, hogy újra megölelhessék. Végre van két nyugodt nap mindenkinek. A kakaós csiga kakaós papírját szorongató férfit nem várták haza, de boldog volt. Bár nem tudta, a szó és az érzés pontos jelentését, csak sejtette. Telefonjára pillantva, megsürgette lépteit és befordult a következő utcában. A kis házikó tovább nem láthatta, de örült neki, hogy ugyanerre fog hazajönni és másnap ugyanerre fog megint munkába menni.

A ház mindent látott és hallott. A sok száz, akár ezernyi embert is, aki előtte elhaladt és környező utcákban megfordult, figyelte. Figyelte minden egyes rezdülését. Mindenkinek volt ismertetőjele, egy kis apróság, amiről jellegzetes valaki. Ahogy viszi a kezét maga mellett, vagy a járása, egy különös parfüm illata, de lehetett egy sál, egy mozzanat. Néha az arc, volt az, ami elbűvölte a kis házikót. Nem volt túl sok ilyen. Ahhoz igazán karakteresnek, szépnek és egyedinek kellett lennie. Nem kellett hozzá az egész arc tökéletessége. Elég volt egy szép mosoly, vagy egy nagy barna szempár, bármi. Persze, a ház mindent tudott, emlékezett minden arcra, de csodálatos és elragadó arcoknak külön polca volt a nappaliban. A legelőkelőbb helyen függeszkedett ez a polc. Volt polca a minden embernek, minden tulajdonságnak, minden színnek és illatnak. Rendszerezve volt idő szerint, fontosság szerint, érdekesség szerint is. Tömérdek történet lapult az apró lakban a nagyváros közepén. Azon a forgalmas sarkon. A befejezett emberi történeteket szekrénybe zárta. Az érdekteleneket is. Azokat a pincében tárolta, ahogy a régi emlékeket is. Hosszú boltíves pince volt. Lámpára nem volt szükség, hiszen senki nem járt arra, amúgy is halvány kékség árasztotta el az elágazó labirintust, így homályosan fel lehetett fedezni az irányokat. Meglehetősen szűkek voltak a folyosók, de elfértek a szekrények és a polcok is. Ott minden régi volt. Ujjnyi por ülepedett az emlékeken. Hosszú és meredek lépcső vezetett a mélységbe. A lépcsőfokokon egyesével botladoztak le a tapasztalatok és történetek. Apró golyószerűek voltak és halványkékek. Pattogásuk nesztelen volt, de annál súlyosabb. Egy szóval, nem kellett spórolni a hellyel, de állandóan figyelt arra, hogy mit raktároz el és mit nem. Tele volt csupa izgalmas eseménnyel, találkozással. Az ember el sem tudja képzelni, hogy mennyi dolog történik egyetlen egy sarkon és annak közelében. Egyedülálló volt ez a ház a nagyvárosban. Nem árulok el nagy titkot, akkor sem, ha elmondom, hogy minden városban van egy ilyen ház. Van ahol díszes, van ahol szegényes, van, amelyiknek a polcai nem roskadoznak a megannyi élmény miatt. Szerencsére a mi kis házikónk polcai ívesen nyomták az alattuk gomolygó porfelhőt. A férfit és a nőt is figyelte minden nap. Mindegyikőjükben volt valami egyedi, valami megfoghatatlan. Sokszor éjszakákat töprengett egy-egy személyen. Próbált következtetni és megoldásokat találni. Éjszaka volt ideje. Olyankor a város levetkőzi magáról a megannyi embert és pihen. Levegőt vesz, ami éjszaka történik az álom. Álom a város és az éjszakai virrasztók számára is. A sötétség meghittséget ad. Olyankor az élmény erősebb és maradandóbb, de sokszor elveszik az emlékek tengerében. A sötétség valami különleges. Lehetetlen körülírni. A házikó ilyenkor gondolataiba merülve szuszog, akár egy ember. A szemei nyitva vannak, így soha nem marad le semmiről, ahogy akkor sem. Éjszaka volt. Enyhe tavaszi sötétség. A csillagokat csak a parkból lehetett látni, mert a város túlzó kivilágítása nem engedte meg ezt a gyönyört magának. A buszról csak páran léptek le. Többen álmosan kóvályogtak a járdán. Köztük volt a világi kisasszony, akinek a hosszú, gyönyörű haja kibontva pihent a vállán. Szinte takarta a csodás arcának egészét. Fáradtsága messziről lerítt a kis háznak. Reggeli üdesége elveszett a nap folyamán. Nem tudni, hol. A kis lak soha nem tudta kikövetkeztetni, hogy mit csinál a lány. Dolgozik, ha igen, akkor hol, vagy iskolás még. Hosszú időket töltött azzal, hogy kiderítse. Bár nála ez a várakozást jelenti, hogy hátha lesz olyan mondat, vagy illat, vagy más apró jel, amiből meg tudná, azt, hogy hogy telnek a lány mindennapjai. Titokzatos volt. Csak reggel és este látta. A rejtélyessége megtetszett neki és követte a szemével minden nap. Számos férfinak és nőnek és emberi kapcsolatnak volt polca. Sokszor egy polcra tudta csak tenni őket. Az említett lánynak több helye is volt a nappaliban. Látható helyen. A bája mindig elbűvölte. Csodálta őt. Megannyi tulajdonságot fel lehetne sorolni, ami miatt értékes volt.

Látta az elegáns férfit is, de őt már délután is látta. Olyan kettő körül. Munkából igyekezett haza, parkon keresztül ment, nem sietett. Pár percre leült az egyik szépen megformázott padra. Valami foglalkoztatta, papírjait tonnaszám emelte kis kézitáskájából. Gondterhelt homloka mindent elárult. Nem volt hangulata szemlélődni, sem jól érezni magát. Pedig ez nem volt megszokott a gondtalan hétköznapjaiban. Mindig kizárta a feladatokat, főleg pénteken. Most mégis valami más volt. Az óra megállíthatatlan mutatója csak pár mozdulatot mozdult és a férfi összepakolta a problémáját és tovább állt. Délután csak eddig látta a kíváncsi ház. Ezért is lepődött meg, hogy a buszról szállt le. Feltűnően friss volt, azóta inget cserélt. A színe hasonlított a tengerre, de nem a bús háborgóéra, hanem a vidám, játékos tengerére. Egyszínű volt, mégis mozgalmas. Lehetséges, hogy csak szövetkabátja váltotta ki ezt a hatást, amit lezserül, kigombolva hordott. Keze a zsebében volt, de csak az egyik. A másikkal a belső zsebében kutatott kitartóan. Előtte haladt a lány álmosan, nyakig beburkolózva, virágos sálja, amit csak kiegészítőként használt, türelmesen követte gazdája minden mozzanatát. A buszról leszállók még egy csoportban haladtak a zebrához. Ők ketten is, egymás után. A kis házikó örült, mert így nem kellett kapkodni a szemeivel. Egyszerre tudta őket követni egy darabig, mert utána, egyikőjük a parkon keresztül megy, míg a másik előtte kóvályog majd el. Meg volt győződve, hogy ők ketten hasonlítanak egymásra, de nem külsőleg. Valami volt köztük, bennük és talán rajtuk is, ami passzolt. Régóta észrevette ezt, tudta, hogy minden tulajdonságnak van egy párja. Minden viselkedésnek van magyarázója, minden gondolatnak van egy megértője, minden kiáltásnak van egy megnyugtatója és minden akaratnak van egy kívánsága. Keresett már hasonlót az emlékei közt, hasonlót talált, de ehhez foghatót aligha. Mindig reménykedett, hogy egyszer szóba elegyednek és ezt előtte teszik, az agg öregúrhoz hasonlító lámpánál, ami soha nem aludt ki. Gyertya volt a búra alatt, de ezt sem tudta senki a kis házon kívül. Misztikum ölelte körül, azt a sarkot. Ha beszélnének egymással, igazolódhatna a sejtés.

A férfi és a nő ment a jól megtervezett útján menedéket nyújtó hajléka felé. A nő a már rég bezárt virágos mellett, a férfi a parkon keresztül haladt. A nőnek törte az új cipő a lábát, de pontosan illett a ruhájához, ezért kínozta magát aznap. Apró, csodálatos kezével már a kulcsát kereste a táskájával és alig várta, hogy álomba húzza a vágyálmok erős akarata. Míg a férfi problémáit és nemszeretett gondolatait a vízbe dobálta, ami szokatlanul nagy hullámokat vert. Nyugodt éjszakát szeretettek volna. Mindketten egyedül, csendben feküdtek le aludni. Valami más volt aznap este. Nem volt se túl hideg, se túl meleg. Telihold sem volt, de mégis túl csendes volt minden. Nem hallatszott sehonnan kiabálás, és mintha az autók zaja is halkabb lett volna. Volt bennük egy új érzés, egy megérzés, ami a nap folyamán nem tört elő. Megfoghatatlanul, nyomasztóan taszította őket az álmok tökéletes otthonába.

Egy karnyújtásnyira volt a valódi boldogság. Ők mégsem tudtak róla.

A véletlen folytán, vagy valami felsőbbrendű hatalom segítségével ők ketten minden pénteken együtt szálltak le a buszról, egymás után szedték a lábukat  a zebrához, és utána a kereszteződésnél vált el az útjuk, de még mindig nem ismerték egymást. A kis ház reményteli tekintettel követte őket az ilyen alkalmakkor. Hátha. Rengetek péntek telt el így. A hetek folyószerű morajlása elkeserítő volt. Az idő múlásával a ház egyre biztosabb volt, hogy ők ketten összeillenek. Egyre több ismertetőjegy passzolt. A nőt egyszer kihallgatta. Barátnőjével ment hazafelé, amikor megálltak előtte. Beléptek elé, a misztikus körbe. Hallotta szépen csengő hangját, közelről láthatta szőkésbarna hajzuhatagát is. A hangja magával ragadta. Néha arra lett figyelmes, hogy csak hallja és nem érti, amit a lány mond. Kiderült az is, hogy félre ismerte őt a lak, pedig ez nagyon ritka volt neki. Félénk, visszahúzódó külső ellenére határozott, de feltűnően kedves beszéde volt. Volt véleménye, meg is merte mindig mondani. Nem félt a következményektől. Mégis átgondolt volt, és szerethető. Hosszan beszélgetett a barátnőjével a ház előtt. Nekidőlt a lámpának, aminek a fénye pislákoló hatás mellett egyre erősebben világított. Akkor már nyár volt, és késő este. Könnyed beszélgetésük hosszúra nyúlt, de nem bánták. Nem bánták, hogy fáradtak, és éhesek. Jó volt beszélgetni. Fiúkról, munkáról, iskoláról, barátokról, családról. Amolyan nagy, kibeszélő beszélgetés volt. A város közepén, a kis ház előtt. Az idő múlását semmi nem jelezte, nem volt bennük sietség. Minden megszűnt. Amikor elindultak, akkor nézett rá az órájára. Meglepettségét a ház mosolyogva nyugtázta és ezernyi dolgot pakolt fel a polcra, apró, kék hallottakat. Félreismerte, de így még jobban passzolt a fiúhoz.

A hetek akaratlanul akadtak bele az idő meg nem álló fogaskerekébe. A nyárból ősz lett. A zöld falevelek hirtelen sárgává és élettelenné váltak. Parkban minden halvánnyá vált, nem volt élet a fákban, se a tóban. A nyár fáradalmainak súlya nyomta lombokat. A tavon vékony hártyaréteg jelezte a hideget. A hártyarétegben megannyi levél kezdett beledermedni, ami megtörte a jégfelszín konokságát. A környéken egyedül a kávézó pirosas fénye sugárzott egy kis melegséget. Szinte csak az asztalokon lévő gyertyák adták a tér homályosságát meg a lampionlámpák sejtelmes fénye. Damilról lógtak le. Olyan volt, mintha repülnének. Mégse mozdultak. Nem voltak túl sokan, szinte a beszélgetések zaja sem hallatszott. Kevesen ismerték a hely igazi varázsát. Az arra járó-kelők maximum legyintettek egyet, hogy megint egy romantikus fészek. Ezekből Dunát lehet rekeszteni. Akik betévedtek akarva-akaratlanul átérezték a kávéház nyugalmát. A férfi ismerte a helyet, de nem akarta sablonossá tenni saját maga számára. Ritkán ült be, akkor is oka volt. Általában lelki oka. Ő nem sportolt, vagy beszélgetett órákig, ha valami problémája volt, hanem makacs módon beült a kávézóba és elterelte gondolatait egy szebb világba. Inkább elbújt és megfutamodott. Vallotta, hogy a boldogság színe kék. Ilyenkor az ég, kék színére gondolt, a tavak és tengerek kékségére. Valahogy mindig a szabadság jutott eszébe róla. Szabadság, vagyis azzal lehet, akivel szeretne, azzal beszélget, akivel szeretne, azzal mosolyog és sír, akivel csakis ő szeretne. Nem a korlátozó erők szükségességét feszegette, egyszerűen csak összekötötte a szabadság fogalmát a boldogságéval és ezeket a kékséggel. Nem is olyan régen, nap mint nap láthatta ezt a színt. Csak az égre kellett felnéznie, de ősz beálltával egyre ritkábban mutatott derűt az égbolt. Abban az évben feltűnően korán jött a hideg csípősség. A nyári lenge öltözetet szinte átmenet nélkül váltotta a sál, sapka, kesztyű hármas összeszokottsága. Ezeket, meg egy meleg téli kabátot viselt a férfi is, amikor belépett kávézóba. Könnyen talált helyet. A galéria alá ült, a kis sarokba, ahonnan jól láthatta a bejövő vendégeket és még kiláthatott onnan a kertre is, ahol a fák sötétségbe boruló árnyai játékos figurákat festettek a gondozott gyepre. Az asztal fölött egy londoni utcakép függött, apró kép volt, de lendületessége így is jól kivehető volt.

A pult az asztaltól kissé jobbra előre helyezkedett el, ahol a tulaj tekintete úszott a vendégeken, hogy senki se szenvedjen hiányt semmiből. Egy kávét rendelt a fiú, és az aznapi újságot lapozgatta. Nézte a híreket, de sokszor elkalandozott. Belülről háborgott a lelke, de persze, ezt senki sem láthatta. Nem az újság és nem a hírek okoztak neki fájdalmat. Egyszerűen csak ürességet érzett. A hely különlegessége volt, hogy számtalan könyv volt a pult alatt. Vendégek hozták és hagyták ott szándékosan. Általában kedvenc könyvek voltak ezek. Az itallap mellett egy könyvlista is szerepelt. Furán hangzik, de a férfi rendelt egy könyvet, vidám könyvet, így akarta feltölteni az ürességet. Körülbelül félórája bújta a sorokat, amikor egy hideg fuvallattól feleszmélve nézett fel. Különös illatot érzett. Nem tudta pontosan, hogy a fahéjhoz vagy a vaníliához hasonlít jobban. De az biztos, hogy édes varázs volt. Egy fiatal nő lépett be az ajtón, innen a hideg fuvallat. A pulthoz lépett, innen az illat. A tekintete zavartságot mutatott, de mozdulataiból ezt aligha lehetett volna észrevenni. A rendeléssel időzött, végül egy teát kért cukor és minden nélkül. Nagy barna szemeivel kutatott egy asztalt. Félt a magánytól, mindig is tartott tőle, ezért akaratlanul menedéket keresett. Ott akkor a kávéházban ezt a sarok jelentette, míg máshol, más környezetben ennél sokkal többet. Maga sem tudta, miért leült a férfivel szembe a sarokba, ugyanahhoz az asztalhoz. Egyszerűen, szó nélkül. Teáját várta. Végtelennek ható másodpercek teltek el. Csönd volt. A férfi felnézett a könyvből, a szemén furcsamód még csodálkozás sem látszott. Szinte csak nyugtázta a helyzetet, még köszönni is elfelejtett az ismeretlen tüneménynek. A fiatal nő szemében újra zavartság tükröződött. Arca pirossá vált, de ösztönei azt sugallták, hogy innen nem állhat fel. Percek teltek el és még mindig szótlanul ültek egymással szemben. A nő még kabátban volt, sálja félig az asztalon pihent. Nem volt kínos hallgatás, pedig nem ismerték egymást. Csak a helyzet volt nem mindennapi. Valahonnan messziről egy tekintet figyelte őket. A ház éber szemei akkor is nyitva voltak. Kutatott emlékei között, hogy vajon mégis valami kapcsolat fűzte őket egymáshoz, de földöntúli boldogsággal nyugtázta, hogy nem. Most találkoztak először. A férfi elnézett a szembe ülő válla mellett az utcára. A kiskapun látott ki a forgatagra, csak a sarkot látta. A sarkon egy öreg házat, és egy ódivatú, kopott lámpát. Különleges érzés fogta el. A nő is hátrafordult. Már lassan feltűnően sokáig nem szóltak egymáshoz. Mintha megállt volna az idő. A nő megkapta teáját, ami kizökkentette őket a hosszúra nyúlt pillanatból. Hogy miről beszélt órákig a két ismeretlen, azt a kis lak nem hallhatta, de látta a mosolygást, látta azt az önfeledt derűt, amit még nem látott tőlük. Órák teltek el így. Figyelte a kézmozdulatokat, a férfi arckifejezéseit. A nő háttal ült, de tudta, minden egyes reagálását. Megismerte az évek alatt, ahogy megismerte a férfit is. Aki elmondta az életszemléletét. Az emberekhez való viszonyulását. Elmondta a nőnek, hogy ne csak nézzen, lásson is. Érzések és gondolatmenetek sokaságát magyarázta példákkal, történetekkel. Egyszerű gondolkodásra vall, de ott, akkor nem tűnt annak. Nem is volt. Egymásnak a nézetüket adták át, nem a szó szoros értelmében beszéltek magukról. Nem általános dolgokról beszéltek, annál mélyebb hangvételű volt. Sokáig ültek ott. Rengeteg kérdés és válasz talált összhangra. Fogalmakról mondták el a véleményüket. A kezdeti csend után soha nem volt üresség.

Az éj leple már a hajnalt zavarta, amikor hazaindultak. Nyakig beöltözve léptek ki a park köves útjára. Már tudták egymás gondolatait és titkait is, amik igazából nem titkok, hanem jól elrejtett különlegességek voltak a mindennapokban. A férfi a sötét parkból át a zebrán, a sarokig kísérte az újonnan megismert hölgyet. Ott megálltak, a nő már mutatott a lépcsőháza bejáratára, ami közvetlenül a sarkon lévő ház mellett állt. Beléptek a bűvös körbe. A leheletük megszűnt látszani a hidegben. Innen a nő vette át a beszélgetés menetét. Tetszett neki a férfi kisugárzása, magával ragadta. Talán ez volt az ok, amiért tudat alatt leült hozzá pár órával ezelőtt a kávézóban. Nem bánta meg, de jól tudta, hogy nem éppen megszokott módon viselkedett. Erre még a ház sem emlékezett, nem volt fontos. Kölcsönös volt a tetszés. A nő hatalmas barna szempárja csodássá tette a tündéri szépségét. A nő sokat mosolygott. Ott a lámpa alatt inkább ő beszélt. Sétáltak, igaz ezt gondolatban tették, mert egyfajta nyugodtságot adott az a sarok. Több óra telt el, mégsem vették észre. A nő búcsúzásul elővett egy könyvet a táskájából. A reggeli könyve volt, amit minden reggel a buszon olvas. Vászonkötése volt, egy szürke könyvjelző mutatta, az aznapi oldalt. Egy idézetes könyv volt. Tele életérzéssel és rálátással az életre. Volt szó útról, könnyről, szerelemről, boldogságról, színekről, lelkiismeretről. Felolvasott egyet a férfinek, de csak találomra. Bármit is jelent, bármire is utal, bármit is magyaráz az idézet.

„Bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.”

A lány nem fűzött hozzá semmit, csak igazi, lélekmelengető mosolygással lépett ki a körből.

A ház még szemével követte a férfi könnyed lépteit az éjszakában.

Új polcot kerített elő, ami mély volt, és tág. Jól tudta, hogy meg fog telni boldog, soha vissza nem térő emlékekkel. Mint megannyi romos tégla közé préselődött elhalt apró kék golyócska, úgy „szellemképüket az utódok őrzik,”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán