Jelige: Elveszett tárgyak írnoka

Beküldte: admin, 2012-01-21 18:42:37  | Címkék: ,

Ártatlan tárgyak

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a kifakult művirágok, a twisztpulóver, a rokokós nappali, a rozsdás hordó, nagypapa nagyítós tükre?

       - Itthon akarok maradni, Katival játszani - mondtam anyának, miközben a nyálammal benedvesített szemem dörzsölgettem.
       Kati barátnőm volt, a "cicám", hisz anya nem engedett a lakásba négylábúakat.
Mégis nagymamáéknál kellett nyaralnom azon a nyáron is Pesten. Ani a szomszédban lakott. Két évvel volt nálam idősebb. Én tavasszal tíz lettem. Ani nem volt szép lány, a házuk sem tetszett, de az apját hatalmas fekete Csajka, a "szocializmus koporsója" - nagymama szerint -, hozta-vitte minden nap. Csillogott a kocsi mindig, mint Ani szeme. Valami minisztériumban dolgozott az apja, akinek különben lakatos volt a szakmája. Ő készítette a korlátokat a fák köré az árokparton, ahol esténként az utcabeli gyerekekkel Komámasszony hol az ollót játszottunk. Legalább azon is ugrálhattunk, kis korláttáncosok.
       Sötét és ízléstelen volt a lakásuk. Kifakult művirágok meredeztek üvegvázákban rojtos csipketerítőkön, és gipszkutya meg cica nippek a vitrinben. El is gondolkoztam azon, hogy Katinak mégis más nevet kellene kitalálnom. Ő puha és barna volt.
Nagymama nem szerette, ha átmegyek a "prolik"-hoz. Nagypapa is használta ezt a szót. Unokabátyám nem jött át velem soha, pedig Ani gyakran hívta, de rút kis kacsának tartotta, és reggeltől-estig csak a rákendrollt hallgatta.
       Minden nap táncoltam vele, twisztpulóverjéből facsarni lehetett a vizet. Felkapott, jobbra-balra lendített, majd a lába közé, utána fel a vállára, többször egymás után. Ő a vendégszobában aludt, én a rokokós nappaliban. Az ágyból épp nagymama portréját láthattam. Nem néztem nagymama szemébe - az életben sem -, mégis úgy éreztem, hogy a gondolataim is látja, de ez nem lehetett igaz, mert akkor egy idő után nem engedett volna át Anihoz soha.
       Napközben nem volt otthon senki náluk. Építették a szocializmust. Mi meg Anival "pillangóztunk" az udvarukon, azaz értelmetlenül szaladgáltunk a virágágyások között.
Ha valamelyikünk elesett, a másiknak rá kellett borulni, és pusziorvossággal meggyógyítani. Hátul a kertben pedig rozsdás hordóból langyos esővizet csapkodtunk egymásra csak úgy. Rózsaszín puffos ujjú blúzomból nem jöttek ki otthon se a mohazöld foltok. Egyszer belemásztunk a hordóba. Nem vettük le a fürdőruhánkat. Bent, a lakásban utána hiába kereste Ani a játék orvosi táskáját, de hozott helyette fülpálcikát, üvegcséket, vattát, kanalat és ollót "a köldökzsinór elvágásához". Elmagyarázta mi az, rajzolt az ujjával a hasamra, puncimra, megérintett, simogatott, közben mindenfélét mondott. Az Emberi test című könyvből tudta.
Körülöttem boldogan ernyedt el a csönd, és fátyolként takart be a levegő. Aztán én lettem az orvos. Az én puncim még akkor csupasz volt, Anién egy kis pamacs, mint az ecset vége a suliban.
       Este a fürdőszobában megnéztem az enyémet. Nagypapa nagyítós tükre ott lógott a polc mellett, abban nyomkodta a mitesszereket. Mikor nagymama beszólt, hogy mit csinálok ennyi ideig, már a zuhanyrózsával játszottam.

       Nem leveleztünk soha Anival.
       A következő nyárra kis barna kefe nőtt a puncimra. Át akartam menni hozzájuk már az első nap.
       - Elköltöztek - mondta nagymama.
       - De hová?
        - Nem jelentették be - csapott le villámló hangsúllyal.
       Éjszaka arra ébredtem, hogy valaki felhajtja a paplanom. Ani bújt be mellém az ágyba. Hideg volt keze-lába. Később vécére kellett mennem. Hirtelen elsötétült minden, hiába nyitottam ki a szemem. Nagymama bejött, letérdelt mellém a kőre.
       - Talán gyomorrontás. Mit evett? Kicsit magas a láza, de különben semmi komoly -  nyugtatta meg nagymamát az orvos.

       A következő nyáron már nem volt hol nyaralnom. Ősszel meghalt nagypapa. Reméltem, hogy a temetésére eljön apukájával Ani is. Nem jöttek el. Miatta inkább sírtam. Pár hónap múlva nagymama temetésére nem mentünk fel Pestre, mert napok óta esett a hó, a vonatok órákat késtek. Nagymamának otthon gyújtottunk gyertyát. Egy pillanatra a lángban mintha Ani arcát láttam volna.

       Tegnap este egy filmet néztünk a tévében.
       - Úristen, olyan, mint Ani - kiáltottam fel meglepődve.
       - Ki az az Ani - kérdezte a lányom.
       - Nem érdekes - rázkódtam össze.
       Éjszaka a rokokós nappali falán, a festményen pillangószárnnyal Ani lebegett. Nyálas ujjal csíkot húztam arcára. Művirág, twisztpulóver, hordó, tükör nem jelentek meg. Hiányoznak. Ezért írtam ezt a novellát: „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán