Jelige: desirout

Beküldte: admin, 2012-01-29 20:02:24  | Címkék:

Látogatás

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] - eltűntek, és soha többé nem fognak előkerülni – gondolta. A rekamié fölötti tükörben bámult magába, majd eszébe jutott, mi dolga van itt egyáltalán. A vitrin mellett állt a láda, lehajolt és felnyitotta. Megannyi fénykép és levél volt benne. Hamar megtalálta, amit keresett. Leült, és felpillantott egy képre. Festmény volt egy régi kúriáról, előtte kocsifelhajtó és francia kert. Nem különösebben kötötte le figyelmét, nem volt benne ráadás. Mint amikor az ember várja a cirkuszban, hogy az akrobata csináljon még egy dupla szaltót, de nem csinál, inkább kileng, és lemászik a létrán. Tekintetét a megsárgult papírra irányította, és olvasni kezdte a fekete kézírást. Ez állt benne:

Drága Kis Húgom!
Régen nem hallottam felőled, és tiszta szívemből örülök, hogy megkaptam leveled. Máskor talán észre se vettem volna, mekkora ajándék már ez is. Persze semminemű levél nem pótolhatja azt a boldogságot, amit látásod ad nekem, de mint tudjuk, ez a jelen helyzetben kivitelezhetetlen. Kérded, mi újság velem. Sajnos semmi jó. Órákat adok a falusi iskolában, ebben az időben pedig megfagyok, de muszáj, mert különben éhen halnék. Most sajnos az írás csupán szórakozás lehet, munka nem. Próbálkoztam néhány kiadónál, és kísérleteimet teljes kudarc koronázta, még papírjuk sincs. Hivatalos dolgokat is intézek, valamint besegítek a helyi kórházban. Egy hete kaptam meg az értesítést, miszerint Károly súlyos beteg. Kérlek folyamatosan tájékoztass állapotáról, nagyon aggódom érte! Természetesen érted, és a többiekért is. Ha időd engedi, számolj be helyzetetekről a legapróbb részletekig, hagy képzeljem magam közétek! Három napja én is megfáztam, csúnya torokgyulladást kaptam, de a Doktor Úr azt jósolta, hogy nem fog rámenni a tüdőmre, csak pihenjek. Nem említettem, hogy pihenésről most szó sem lehet, bízok a szerencsémben, remélem ebben legalább nem hagy el. Tudod a minap eszembe jutott, amikor összebújva hallgattuk Papát, ahogy esténként olvassa nekünk a meséket és mítoszokat. Emlékszel arra, amikor Hésiodos került sorra? Emlékszel még Pandora történetére?
Prométheus lehozta az embereknek a tüzet, amit azelőtt csak az istenek ismertek. Jótettéért drágán megfizetett, mert Zeus mérgében megbüntette őt is, és az embereket is. Prométheus-nak egy sziklához kötve kellett tűrnie, ahogy egy óriási sasmadár falatozik a májából. A főistenség Héphaistos-t bízta meg, hogy gyúrjon agyagból egy asszonyt. Héphaistos azon nyomban fogott a markába egy nagy kupac sarat, és megformálta belőle a valaha élt legszebb nőt. Amint pompás alakja elnyerte végső formáját, életre kelt, és ott állt meztelenül és ártatlanul. Minden isten megajándékozta valamivel. Vagy külső bájjal, vagy emberi tulajdonsággal. Mikor testét már selyem és brokát borította, bensejét pedig elöntötte a szerelem, a csábítás és a vágy, Hermés odalépett hozzá a szárnyas sarujában, és elnevezte Pandorának, vagyis „Csupa ajándéknak”. Ekkor Pandorának le kellett mennie az emberekhez, vagyis Epimétheus-hoz. Ő a házába fogadta az asszonyt, aki miután már felfedezte a ház legapróbb zugait is, nagy kíváncsiságában kinyitotta azt a bizonyos hombárt. Ekkor a rossz dolgok az emberekre szakadtak. Gyorsan visszacsukta, így a Remény maradt bent egyedül. Szegény teremtés borzasztóan szégyellte magát, de élete során még maradt ereje arra, hogy újra felnyissa a ládát, és ezzel biztosítsa, hogy az emberek ne éljenek remények nélkül.
Erről a történetről jutott eszembe, hogy az istenek hírnöke nem feltétlenül ironikusan nevezte el Pandorát úgy, ahogy. Hiszen ha nem lennének rossz dolgok, akkor jók sem lehetnének, hiszen egyik nincs a másik nélkül. Ezt lehet, hogy csak mostani helyzetem vigasztalása végett gondolom így, és csak ezzel nyugtatom magam, mégis érzek benne igazságot.
Csókol a Te Annuskád!
Mikor végzett, rágyújtott egy cigarettára, és hátradőlt. A levelet kétrét hajtotta, és kabátja belső zsebébe csúsztatta. Néhány perc múlva a régi, szűkös liftben állt, ami egy kattanás után elindult lefelé. A megkopott tükörbe nézett, és látta, ahogy a levél a ládában fekszik. Egy gondolatfoszlány  ötlött fel kérdésével kapcsolatban: „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán