Jelige: DCB

Beküldte: admin, 2012-01-23 18:52:10  | Címkék:

A jeges Tó 

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]-olvasott Sára. Egy farönkön ült, a Tó mellett. A Tavat szinte már el is felejtette, de mikor véletlenül rossz felé kanyarodott az autóval újra meglátta. Kiszállt, és nem törődve a jéghideg téllel leült. Olvasni próbált, de elragadták az emlékek.

15 éves volt és a Tó felé igyekezett. A kavicsok csikorogtak a cipője alatt. Tél volt. Magányosnak érezte magát, és fázott. Mikor a Tó partjára ért egy fiút pillantott meg. Magas volt, de nagyon esetlennek tűnt. Pillantásuk találkozott, a fiú beletúrt göndör hajába és elmosolyodott,- A nevem Szilárd!- nyújtott kezet.

- Az enyém Sára… te itt laksz?
- Aha. Ma költöztünk ide.
- Mi meg holnap költözünk el…
Szilárd szomorúnak látszott.
- Hogy-hogy nem pakolsz, vagy miért nem a barátaiddal vagy?
- Nincsenek barátaim…- ült le egy farönkre Sára.
- Dehogynem! Én vagyok az. Tiszta sár a cipőd!
Sára szörnyülködve szemügyre vette a cipőjét.
- Az enyém is olyan, ha ez vígasztal!- vigyorgott Szilárd.

A befagyott Tóba kavicsokat dobáltak, és nevettek, amikor az egyik nagyobb darab léket ütött a jégen. Jégdarabokat halásztak ki hatalmas faágakkal, apró darabokra törték és versenyeztek, hogy kié csúszik messzebb a jégen. A Jég hangja kellemesebb volt Sára fülének, mint bármilyen zene. Az utolsó Darabot Szilárd a kezére illesztette:

- Adj egy pacsit!- kérte.

A jégdarab darabokra tört, Szilárd és Sára keze pedig igencsak sajgott e pillenet szülte ötlet miatt. Néhány kisgyerek a Tó melletti játszótéren, furcsán nézett rájuk, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy néhány vékony gallyal életre-halálra szóló küzdelmet vívjanak. Mikor elfáradtak egy fának dőltek

- Hova költöztök?- kérdezte Szilárd.
- Én és az unokatestvérem kiköltözünk a francia rokonainkhoz. Ott járunk majd suliba.
- Majd ha egyszer visszajössz, ide remélem, hogy eszedbe jutok!

Szilárd és Sára egészen sötétedésig sétáltak a hidegben, arcukat pirosra csípte a szél, a fiú elkísérte egy arabon Sárát, majd hirtelen lehajolt, megcsókolta és már ott sem volt.

Sára sokat gondolt erre a 10 évvel ezelőtti pillanatra miután elvált a férjétől. Tovább olvasott, de amikor az utolsó sorhoz ért volna egy férfit pillantott meg a Tó partján, éppen egy kőért hajolt le, majd a befagyott Tó jegére hajította. A léken felszínre tört egy kis víz. A férfi megfordult, magas volt, izmosnak tűnt, göndör haja a szemébe hullott.

- Szilárd vagyok!- vigyorgott
- Sára a nevem.
- Tudom. Remélem, most tovább maradsz.
- Azt hiszem…- mosolygott Sára
- Mondjuk úgy örökre, add a könyved!
Szilárd hunyorogva a betűkre nézett:
- Azt hiszem megzavartalak, úgyhogy felolvasom neked, amit kihagytál miattam!

 Szilárd leült Sára mellé és felolvasta pontosan azt a részt (hogy honnan tudta melyiket kell, azt senki sem tudja) Ahol a lány elakadt:

„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán