Jelige: Csuti

Beküldte: admin, 2012-02-03 23:18:26  | Címkék: cs

A kakukk

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] – kérdezte, kissé gúnyosan megnyomva az ereklye szót. Majd zavartan ránézett a kezében tartott üres bélyegalbumra, s a földre dobta. Az épp csak beszűrődő napfényben a felkavarodott porszemcsék vad táncba kezdtek a dohos, nyirkos levegővel. Felemelkedtek egészen a magasba, majd lassan, mintha keringőznének, újra visszatértek a parketta korhadt barázdái közé. A régi téglafalak, amik helyenként meztelenül maradtak, némán bámulták penészszemeikkel a szétdobált fiókok közt álló alakot.

- Hogy vehetted el? Semmi jogod nem volt hozzá. Nagyot sóhajtott, s az ágyhoz lépett, melynek rúgója nagyot nyögött, ahogy ráült. Sírni nem tudott, már dühöt sem érzett, csak az egész lényét elborító fájdalom és keserűség ízét érezte a szájában.

- Meglopott! Egész életemben meglopott! – s agyában lassan peregni kezdtek az emlékek. Ő édesgyerek volt. Édes. Az apjának egyetlen gyereke. Ő viselte a Szilágyiak vonásait, örökölte termetüket, alakjukat, természetüket. S ezek a bútorok, bélyegek, képek a Szilágyiaké voltak. S ő ellopta őket. S ellopta az apját is. S neki, az édesnek járó szeretetet, gyengédséget, figyelmet is. Évtizedeken keresztül csalta ki mindazt, ami az övé volt.  Mert az apja úriember volt! Vállalta más hibáját is. A felesége leányként elkövetett ballépését is, amiből az ő mostohatestvére született.

Gyermekként nem tudta felfogni, hogy miért olyan különbözőek. Ő magas, inas volt, mint az apja, tele önérzettel, állandóan készen a harcra. A másik csöndes, hízelgő. Szőke fürtjei alól apró, szürke szemek villantak elő. Unalmas, középszerű és buta volt. Egyetlen képessége volt kiemelkedő. Képes volt bárkit manipulálni, már egészen fiatalon is. Érezte, hogy kinek kell hízelegni, kinek kell helyeselni, kivel kit érdemes szidni vagy épp dicsérni.

Nagy volt köztük a korkülönbség, testvére hamar elkerült otthonról, s ő kamaszként állandó harcban állt a szüleivel. Főleg az apjával. Mindenen vitatkoztak, s ő állandóan bosszantani próbálta a háborúban megkeseredett férfit, hogy egy kis figyelmet csikarjon ki tőle.

Teltek az évek, s ő egyre távolabb került az apjától és anyjától. Hiába bizonygatta, hogy ő csak jót akar, segíteni próbál, mivel ezt mindig hangosan és indulatosan tette, senki nem hitt neki. Testvére azonban csöndesen, könnyedén hálózta be az apját, s minden egyes nappal több helyet követelt magának a szívében.

Végül már nem tartotta a kapcsolatot a szüleivel. Úgy érezte, elárulták őt. Őt, az édeset! A másik volt a kedvenc, az ő gyerekei voltak a kedvenc unokák, az ő ajándékai, szavai, gondolatai voltak a legkedvesebbek. Mikor aztán az anyjuk meghalt a testvére lett a minden az apja számára. Mintha megígérte volna a halottnak, hogy gondoskodik róla.

-Lehetett volna másképp is?  - de az üres falak, a félre csúszott képek nem adtak választ. Talán, ha nem lett volna a másik, akkor is így alakul minden. A tenyerét bámulta, szemébe könny gyűlt. Fájta a szíve a ki nem mondott szavak és érzések súlya alatt. Ő soha nem tudta kimondani, hogy szereti az apját. Görcsösen próbált mindent megtenni érte, de tehetetlenségétől dühös volt. S dühét haragnak és szívtelenségnek gondolták. Ami a legjobban fájt neki, hogy az apja is azt hitte, hogy így van. Pedig csak azt akarta, hogy egy kicsit őt is szeressék.

Amikor az apja már haldoklott sokszor fordult vissza a kórházi szoba ajtajából, mikor meglátta, hogy ott ül a másik a csonttá soványodott test mellett, s lassan, csöndesen beszél, s szavanként csepegteti a mérget a másik a szívébe. Ilyenkor szinte felfordult a gyomra. Érezte, hogy egyre távolabb kerül az apjától. S nem is tudta elmondani neki, hogy mit érez, mit érzett éveken keresztül. Az apja meghalt. Olyan mérhetetlenül fájt a szíve ettől, hogy azt hitte belepusztul. De az igazi árulással csak később szembesült. A végrendeletből kiderült, hogy az apja mindent a testvére gyerekeire íratott. Nem volt már semmi, amihez köze lett volna. 

Minden elveszett a Szilágyiak ócska örökségéből, ami használható volt. Egy élet alatt összegyűjtött, összekuporgatott kacatok már idegenek kezében vannak. Neki csak az apjától örökölt termete, makacssága és büszkesége maradt. Neki még él az apja! Benne valahol a zsigereiben, mozdulataiban, a szívében. S megbocsájtanak egymásnak mindenért!

Meghagyja hát nekik a halott apját is és anyját is. A testvérének, s az ő családjának, gyerekeinek, így majd „szellemképüket az „utódok” őrzik. ”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán