Jelige: Csontbillentyűk

Beküldte: admin, 2012-01-23 10:33:31  | Címkék:

Csontbillentyűk

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Nagymama kötőtűje, ami az ünnep szimbóluma volt, mert mindig csak ünnepnapokon került elő. Nagypapa sétapálcája a híres, sokat emlegetett sérüléssel, melyet akkor szerzett, midőn megállította azt a bizonyos lovashintót a megvadult lovakkal. John az ablak előtt állt és bámult kifelé az őszi, napsütötte utcára. Hogy kiürült ez a nagy ház! Milyen őrjítő ez a csönd, ami körülfonja mint a sűrű méz, mely hiába édeskés, mégsem tud a belehullott légy kimászni belőle és végül belepusztul. Fullasztó csend és szívbemarkoló őszi napfény.

Ősz volt akkor is, amikor nagymama elment. Azok a fények beleégtek emlékezetébe. Ahogy beszaladt a biciklizésből, hogy egy kis málnaszörpöt kortyoljon kimelegedve a szeptemberi nap hevétől. Szinte lázas volt a tekeréstől, ahogy a köröket rótta a zsalugáteres, kertvárosi házak között. Nagymama a fotelben ült, köténye porcukros volt és a földön mindenfelé palacsinták hevertek. John sosem fogja elfelejteni a tekintetét. Úgy nézett az égre, mint aki meglátta Istent. Akit mindig is keresett és akinek létéről nagypapát sosem tudta meggyőzni mégis hitte, hogy amikor nagypapa azelőtt jó tíz évvel eltávozott, a mennybe jutott.

A tetőtér nagy kerek ablakán ömlött be az éles napfény és nyalábjai szikrázón bukdácsoltak az öreg zongora régi billentyűzetének csontborításán, mintha egy örök szimfóniát szeretnének a ragyogó testetlen ujjak eljátszani.
Leült a recsegő, kerek, faragott ülőkés zongoraszékre. Hogy utálta ezt a széket 10 évesen, amikor a hosszú gyakorlások alatt meg-megnyikordult és nem tudott szabadulni tőle addig, amíg nem gyakorolta ki a zongoraleckét. Suta bal keze nehezen engedelmeskedett, sok időbe telt, míg valahogy rávette, hogy szinkronban mozduljon a jobb kézzel és az ujjak együttes táncából melódia szülessen. Nem is volt a gyakorláshoz kedve sosem, de muszáj volt ha még a lemenő napsugarakat meg akarta kergetni kétkerekű paripáján. Másfél óra gyakorlás, aztán jöhetnek a barátok, a biciklizés, fagyizás a szomszéd lánnyal, Kathy-vel, akinek olyan selymes volt a haja és anyukája hétvégente süteményt sütött, melynek illata betöltötte az egész utcát. Több időt töltött volna ezekkel az élményekkel, s mégis végül a zongora lett az élete. És most ez a zongora nem akar többé megszólalni. Mintha az egykori hangok, melyek akkor régen oly utálatosak voltak, de most mégis olyan gyötrően, borzongatóan szeretetreméltóak lennének, sehogy se akarnának előbújni. Csak az emlékfoszlányok hangtalan melódiája lüktet a fejében.

Az ablakon beáradó fény elöntötte a kis utcát is. A ház előtt álló platánfák már hullatni kezdték a leveleiket. Ez a csend az őszi melankóliával rátelepedett a barátságos régi kertvárosra.
A lépcsőn hirtelen léptek zaja hallatszott felfelé jönni. Egy nagy, testes ember léptei közeledtek, majd kopogtatás után benyitottak az ajtón.
-    Uram, meglennénk a földszinti bútorokkal. Vihetjük a zongorát is? - kérdezte a férfi verejtékes homlokát törölgetve zsebkendőjével. Társa az ajtóban várakozott és a padlásszoba régi, rusztikus faburkolatát kopogtatta bütykös ujjaival.
-    Nem, a zongora itt marad. Ha a földszinten végeztek, akkor készen vagyunk.
-    Szép hangszer, gyerekkoromban láttam hasonlót utoljára.
John némán bólintott és kibámult a nagy ólomkeretes ablak szikrázó üvegein és a fényben fürdő világ olyan torzan látszott a régi üvegdarabokon keresztül, mintha könnyben úszna a szeme. Vagy talán nem is az üveg az oka?
-    Lent az autónál megvárjuk uram, hogy aláírja a papírokat – szólt a középkorú férfi és lassan lecammogott a lépcsőn.

Az utcán elbiciklizett a postás. Megállt a kapu előtt, majd egy levelet dobott be a postaládába és tovább gördült. John-nak különös érzése támadt. Érezte, hogy ideje indulnia. Csak még egyszer, utoljára leül a zongorához. Ahogy régen nagymama ült ott téli estéken és játszott olyan szívszorítóan, ahogy John sosem tudott. Akkor sem, amikor már ez volt a kenyere. A zongoraszék megnyikordult, s a következő pillanatban egy széllökés kicsapta az üvegablak tábláit olyan erővel, hogy azok csaknem darabokra törtek és a huzat megrezegtette a zongora acélhúrjait. John ijedten emelte fel a kezét a klaviatúráról, majd lassan, megnyugodva megsimogatta a billentyűk sárguló csontborítását és anélkül, hogy egyet is leütött volna közülük, lezárta a zongora fedelét.
A húrok finom rezgése halk választ fütyült John szívében a ki nem mondott kérdésre: a törékeny emlékek eltűnnek ugyan, de „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán