Jelige: csit

Beküldte: admin, 2012-02-04 17:52:35  | Címkék:

Fényképalbum

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Hová lett a gyermekkorom? Volt, abban egészen bizonyos vagyok. Születtem én is, mint bárki más. Volt pólyám és babakocsim. Vajon ott van-e még a padláson? Eszi-e az idő vasfoga?

Sárguló fényképek a családi albumban: szőke kislány a Csöpi kutyával, kislány a bocival, kislány a gangon nagypapa ölelő karjaiban. Az a kar már lehullott. Nem tud ölelni többé.

Két kislány kézen fogva, ünnepi ruhában. A szomszédé az egyik. Vajon ő is emlékszik arra a délutánra, amikor együtt őriztük a teheneket? Kórházi zárójelentés egy megrepedt sípcsontról – én ezt is őrzöm arról a délutánról. Ő talán mást. Meglehet, hogy bűntudatot? A gyermeki csont könnyen összeforr, a barátság hegesedik.

Nagyapám kétökrös szekere, ma már darabokra szedve a csűrben. Valójában nem is ökrök húzták, hanem tehenek. Böske és Jolán, a két igavonó barom. Lám, lám, a női terhek. Zsákokba gyűjtve krumpli, kukorica, búza, árpa. Sok-sok zsák, ha jó volt a termés. Friss széna terhe is nyomta. Milyen jó is volt abban aludni a meleg nyári éjszakákon! Szőlővel teli dézsát, kádat, puttonyt is látott, s hallotta a szüretelők vidám énekét. A Kecske hegyi út pora belepett mindent, de már az út sincs meg.

Elfért a szekéren az egész rokonság, csak nagyapám ballagott a tehenek mellett, biztató ígéreteket suttogva a fülükbe. S ők nem hagyták cserben, időre szállították a pesti rokonokat a távolsági buszhoz.

Csillogó-villogó üveg nyaklánc, foghíjas karkötő – búcsúfia, vásárfia. Ezeket is befedi a similabdák fűrészpora.

Ízek és illatok, a sejtekbe ágyazódva örökre. Hol az a kéz, amely a galambleves puha töltelékét főzte, a bableves gombótáját gyúrta, és a lekváros-túrós béles tésztáját nyújtotta? Nincs már az a kéz sem, nagyanyám keze.

Hová lett a Képes Kalendárium, amelyből anyám az első betűket megmutatta. Őt se kéri már számon a tanító, hogy miért tanult előre a gyerekkel.

Szakadt fedelű, sárga lapú földrajzi atlasz, ereklye, apám kapta jutalomként. Csillagrendszerek, zászlók, soha nem látott országok, városok. De jó is volt játszani veletek! S vele, apámmal. Téli estéken az ’Ország, város…’ játék győztese így lehettem. Na meg ötös földrajzból. Az a kéz sem ír már alá több jegyet az ellenőrzőben. A játék maga is feledőben, gépek és közösségi oldalak nyújtanak újfajta szórakozást. Találkozni sem kell személyesen, a kibertér összeköt. Mindenki mindenkivel együtt van. Együtt-e? Érzik-e egymás örömét, félelmét, aggodalmát a szülők és a gyerekek? Nevetnek-e szakadatlanul meggymagozás közben? Építenek-e tornyot csutkából hihetetlen kitartással a szülők vigyázó szeme mellett? Összesúgnak-e a testvérek anyák napja előtt? Szednek-e mezei virágot a réten, kérnek-e szépen a szomszédban nyíló illatos orgonából?

Máshogy megy ez, más divat járja. Jön az e-mail, a virtuális képeslap, az SMS. Ugyanolyan emlék lesz vajon az is, ereklye? Ereklyéik LCD monitorokon kerülnek „a kegyelet oltárára”? Nem törli egy ’Delete’ gomb? „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]???

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán