Jelige: Csillámnemzedék

Beküldte: admin, 2012-01-10 13:45:36  | Címkék: cs

Feltörés

– „Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Mi lehet most velük?
– Azokra a kacatokra gondolsz? – kérdezte Gizi, remegve az idegtől. Nemes egyszerűséggel szólva, kipakolták a balatoni nyaralójukat. A fiókokat feltúrták, a tányérokat és a poharakat összetörték, az összes értékes vagy annak tűnő holmit elvitték.
Géza, Gizi férje, teljesen magába roskadt. Még a nagyszülei vették a házat, ezelőtt hatvanöt évvel. Lemondóan járkált fel-alá a házban, gyerekkora féltve őrzött emlékei után kutatva. Amit nem vittek magukkal, az darabokban hevert a padlón. Minden odalett.

– Hagyd már a fenébe azokat az ócska csetreszeket! Sokkal nagyobb baj, hogy elvitték a tévét, most tíz hónapig fizethetjük a nagy büdös semmit! Mit nézünk majd a nyáron? – kérdezte Gizi.
Folytatta volna a mondandóját, de inkább a szájába tömött egy vaníliás karikát. Úgy volt, hogy a közeli csárdában ebédelnek, de a betörők keresztbehúzták a számításaikat. Pedig Gizi esze már vagy két napja csak a kétszemélyes fatányéroson meg a füstölt csülkön járt. Most, hogy végre befejezte a fogyókúráját, eltervezte, hogy ünneplés gyanánt pukkadásig eszi magát.
– Majd kiülünk a kertbe, úgyis olyan régen használtuk már a szalonnasütőt. A nyársakat nem vitték el – mondta Géza.
– Na persze! Két perc alatt felzabálnak a szúnyogok, a gyerek meg nem bírja zsírosat! Elhiszem Gézukám, hogy kivagy, de talán nem kellene ennyire siratni egy negyvenéves szódásszifont. Az utóbbi időben kicsit szentimentálisabb lettél a kelleténél.
– Nem a szódásszifonról van szó – válaszolta Géza. – Ránéznél Gusztikára? Nehogy leessen a fáról, vagy valami.
– Legfeljebb a virtuális fájáról! Amióta megvettük neki azt a ketyerét, egész álló nap csak nyomkodja. Fészbukozik, vagy mit csinál. Nem kéne inkább kihívni a biztosítót? Csak fizet valamit ezek után az ócskaságok után is.
– De – mondta Géza. Tudta, hogy feleslegesen veszne össze Gizivel, az asszony mindig így viselkedett, amikor ideges volt. Ráérősen, gondolataiba mélyedve szedegette a feldöntött fikusz mellől az egyik váza szilánkjait. Az apró darabok virágfölddel keveredve a szőnyegbe ragadtak. Abba a szőnyegbe, amit még apjával vásárolt. Emlékezett rá, együtt mentek el érte, karácsonyra vitték haza. Vagy talán anyja szülinapjára. Ezt már nem tudta pontosan, csupán annyi biztos, hogy gyerek volt még. Azon tűnődött, mennyivel élesebb színei voltak régen. Most fakó és koszos.
– Gyere már Gézukám, a gyerek fogott egy békát! – kiáltotta Gizi.
Géza menet közben már készítette a fényképezőgépet, régebben ő is állandóan kecskebékákat kergetett az udvaron.
– Milyen fajta?
– Valami ritka, őserdei lehet – válaszolta Guszti. – Kiírja, hogy milyen, csak az a baj, hogy angolul. Még nincs hozzá magyarítás.
Géza észrevétlenül csúsztatta vissza a fényképezőt a zsebébe.
– Édesem, szerinted elhiszi majd a biztosító, hogy a fotók aranykeretben voltak? Nincs róla semmiféle papírunk, örökség volt az is.
– Én emlékszem a nagymamára meg a nagypapára – mondta Guszti.
– Nehogy már azt hidd, hogy ebben a házban bármi is értékes volt a tévén kívül! Arany képkeretek, eszem megáll! Száz méterről látszott, hogy bóvlik! – mondta az asszony, aztán begyűrte a vaníliás karika csomagolását a zsebébe.
– Apu, hová vitték a papa meg a mama fotóját?
– Nem tudom. Talán kallódnak holmi szeméttelepen, vagy az Andromeda-ködben lebegnek, s iparilag föl nem használható „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán