Jelige: Csaladi titkok

Beküldte: admin, 2012-01-11 18:29:58  | Címkék:

Elsárgult múlt…

- „Hová lettek a családi ereklyék”[1],- néztem mosolyogva nagyanyámra.
- Hol vannak a családi „kincseink”? - faggattam tovább könyörtelenül.  Gyermek voltam még, erőszakosan választ vártam. Úgy éreztem valamiből jóval kevesebb jutott nekem, mint társaimnak.
Fenn voltunk a padláson. Ócska ládákban, dobozokban kutattunk. Magunk sem igazán tudtuk, mit is keresünk. Elbarnult, foszladozó papírok között turkáltunk.
Nagyanyám komolytalan kérdésemre mosolyogva fejemre bökött, csontos, hosszú ujjával:
- Itt - majd elkomolyodott arccal a szívem tájékára mutatott - és itt.

Csak jóval később értettem meg, mit is jelentett akkor ez a két mozdulat. Örökölni sok mindent lehet az elődöktől: kastélyt, kutyabőrt. Ládákba, vagy föld alá rejtett „kincseket”.
Gyermeki eszemmel talán ezt hiányoltam.
„Milyen pompás dolog is lehet palotában születni!- gondoltam. Híres emberek leszármazottjaiként élni, s ősi nemesi nevet viselni.” Akkor számomra ez volt a legek-legje. Ma ezt sznobságnak mondanánk. De gyermekésszel jobbra vágyni, nem igazán hiszem, hogy ebbe a kategóriába sorolandó.
Nekünk az eszünk volt az, melyet örökségünknek vallhatunk. Talán ez is dicsekvésnek számít. Ükapámról, akit Mezőtúr egyik legokosabb emberének tartottak, legendák maradtak fenn. Mégis, úgy gondolom, ezzel az örökséggel is lehet rosszul bánni: eltékozolni. Az emberi adottság, képesség csupán egy része annak a lehetőségnek, melyből kisarjadhat egy élet sikerfája, vagy éppen kudarca. Ezt is el lehet herdálni, akár csak a családi vagyont, a birtokot.
Tanúja voltam egyszer, mikor egy háznál,- melyet megörökölt a „hálás” család-, az egy életen át összegyűjtött holmit, ócska kacatként a konténerbe dobálták. Csörögtek az üveg és fémtárgyak, s a nagyapa csak ünnepnapokon hordott csizmája, és nadrágja szintén a szemétben végezte. Hiszem azt, hogy a tárgyaknak is jár a méltó elbúcsúztatás.
Nagyanyámmal a fényképek nézegetése külön szertartás volt. Az egyik egy parasztcsaládot ábrázolt, két gyermekkel, s egy hatalmas disznóval. A megsárgult fotón elégedett, büszke emberek néztek a fényképezőgép lencséjébe. Az akkoriaknak „úgy tűnik” nem kellett sok a boldogsághoz.  A jól sikerült aratás, a nagyra hízott jószág már azt jelezte, van mit ennie a családnak. Ezek az emberek sem örököltek palotákat, gazdag birtokokat, mégis megtalálták az életben azt az utat, melyen végig jutva elégedettnek vallhatták magukat.
Ez volt az örökség egyik fele. A másik, a szívbe vetett mag. Erről is egy kép jut eszembe: egy fiatal férfi, aki szakadozott, ócska gúnyában áll egy parányi parasztház előtt.
A kép apámról készült. Életének egy részét homály fedte előttem, míg – már felnőtt koromban – megtudtam azt is, melyről nem beszéltünk soha. Ifjú, forró fejjel úgy gondolta, neki szalad a világnak, - s mint annyi sok társa szerencsét próbál a nagy vízen túl. Olvasott ember volt, ezért sokáig nem értettem meg, mi vitte rá erre a lépésre. Talán a kalandvágy? Vélhetően az, tizenhat évesen úgy gondolhatta, valahol jobb sors vár rá. Nem lehet hibáztatni. Nem jutott túl messzire, csak az egyik szomszédos ország munkatáboráig. Innen kiadták egy környékbeli nagygazdának, ahol ugyanúgy a földet túrhatta, mint itthon. Elmondása szerint ennek a szaga is más volt.  Hónapokig nézte gazdája, miként szenved a honvágytól, s mikor már fejét verte két ököllel- attól féltek megzavarodik-, kimondták: elmehet, hazaengedik. Félcipőben, sírva mászta meg a hegyi hágót, melyen át visszajutott az országba. A parányi alföldi faluba úgy érkezett meg, hogy lábbelijét egy drótdarabbal fogta össze. Akkor készült az a kép, melyről az előbb beszéltem. Nem vágyott már gazdagságra, csak egyet akart: még egyszer a hazai földet tudni a talpa alatt. Sehol nem jegyezte le élettörténetét, mint ahogy annyi sok más társa sem. „Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán