Jelige: Clarke

Beküldte: admin, 2012-01-31 20:31:35  | Címkék:

A távoli Föld dalai (A. C. C-nek)

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Együtt hamvadtak el a Földdel.
Nem szállnak már délre a fecskék,
Az óceán nem kéklik, az erdő nem zöldell.
Oh, átkozott neutrínók!
Ti, hírnökei a pusztulásnak.
Hogy tűrhették ezt az égi bírók,
Teremtményei a fantáziánknak?
De nem, nincs igazam! Hiszen,
Ha ezer évvel korábban robban Napunk,
Nem kelhettünk volna át Űrön, mint vízen,
S mindannyian a semmibe halunk.
De a hírnökök jöttek, s mi felkészültünk:
Megépítettük hajóink ezreit,
Melyekre először nem is magunk ültünk,
Nem számolta senki az utazás perceit.
Sok törékeny gálya a végtelen térben,
S mindegyiken ezernyi ember-csíra,
Kik századokon át repültek az Éjben,
Hogy végül megérkezzenek… Haza!
Mert a szerencséseknek új Haza jutott,
Mely nekik az Első és Egyetlen volt,
Az oktatógép elmondta, amit tudott,
S gyermekeink megülték a Föld felett a tort…
De nekik az Óhaza már nem sokat jelentett,
Hisz nem jártak Rajta soha,
Kezük serényen új Otthont teremtett,
S nem vágytak ők vissza már Oda…
Oda? De hova, az Ég szerelmére?!
Bolygónkat a Nap-nova elpusztította,
Ki emlékszik már a mézes bor ízére,
A felhőkarcolókra, a kis rőzse-dalokra…?
Én. Én emlékezem.
Mert az utolsó hajón jöttem el
Társaimmal a Földről, már személyesen.
Ott születtem. Ott nőttem fel!
Mert a végső években is fejlődtünk tovább,
S így útra kelhettünk quantum-szárnyakon,
Mi, az utolsók, a könnyterhes cimborák,
Egy jégpáncélos hajón, fekve fagy-ágyakon.
Mindenre emlékszem.
Arra, hogy pusztult el drága Földanyánk.
Arra, hogy a legvégén csak hatalmas, vörös szem,
Olyan volt a Nap, áruló Atyánk…
Láttam az emberek őrületét,
Világok pusztulását,
Az öröknek hitt piramisok izzó süllyedését…
Milliók halálát, társaim bús gyászát.
Mit tudhatnak erről a mai emberek?
Számukra mindez csak történelem.
Nem mások ők, csak naiv gyermekek,
Kik nem osztozhatnak énvelem!
Oh, hol vagytok New York, Róma, London, Barcelona?
Szép mezők, tengerek, nagy hegyek?
Szó szerint köddé vált az ember első Hona,
Városok, tájak, Isten veletek!
De tudom, nincs vége mindennek,
Hiszen, ha őseiket meg nem is érthetik,
Örökké élni fognak csodái a Földnek,
Mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán