Jelige: civikitrom

Beküldte: admin, 2012-01-31 18:52:23  | Címkék: c

Hiába várt hajóút

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Hová lett a családom? Léteznek-e egyáltalán azok, akiket én fontosnak tarok, akikhez kötődöm?  Elképzelhető, hogy valójában csak magamat szeretem? Valószínűbb, hogy olyan a személyekbe szeretek bele, akik képzeletem szülöttei.
A kikötőben álltunk iszonyatos embertömegben. Vártunk türelmesen a sorunkra. Már hetekkel-hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk a jegyeket erre a hajóútra a tesómmal. Végre eljött az idő, utazunk a Szigetekre! (Ez egy távoli és egzotikus hely.)
Bár valóban hosszú a volt sor, valahogy ilyenkor ez sem számít. A hajó még nem futott be, és meglehetősen gyorsan fogytak előttünk az emberek. A pénztáros hölgy rendkívül készséges volt, mindenáron kedvezményt szeretett volna „ránk sózni”. Átnyújtotta a jegyeket, én továbbadtam Viktornak az övét:

- Parancsolj! El kell mennem pisilni. – ő is pont azt tervezte, ezen röhögtünk, és megindultunk együtt a toalett felé.
Nem mondtam, hogy várjon meg, hiszen annyira egyértelmű. Tudniillik a férfiak mindig előbb végeznek.
Amikor kifelé jövet Viktor öcsémet nem láttam sehol, vártam egy picit a folyosón, közben hallottam, hogy bemondják a hangosbemondón, kikötött a hajónk.
Akkor szerintem mégsem várt, felszállt, úgyhogy elindultam, szinte rohanva. Kitartóan fürkésztem, azonban a lelkesedésem gyorsan lankadt, lassan rájöttem, hogy lehetetlen megtalálni egy személyt. Akár a Sziget fesztiválon, akkora volt a nyüzsgés, ráadásul óriásira építették a hajót is. Észveszejtő! Soha életemben nem láttam még ilyen fokú luxust. Mindez a tengeren úszik. Hihetetlen! Csak a Titanic című filmet tudom felhozni összehasonlítási alapnak, gondolom, azt mindenki látta.
Kezdett egyre nyomasztóbbá válni az öcsém hiánya. Főleg miután kiderítettem sorszám alapján, a nagytudású számítógép, és a készséges személyzet segítségével, hogy a jegyszedő nem kezelte a jegyét. Ezek után lebeszéltem, hogy visszamehetek a kikötőbe, megkeresni. Bár ekkora kavalkádban nem sok esélye maradt, hogy rábukkanok.
Mi legyen? Természetesen előkotorásztam a telefonomat, hogy felhívjam, megtudni végre, hol, merre van. Furcsa, mert nem emlékeztem rá, hogy vettem volna egy okostelefont. Terveztem, igen, de hogy megvalósult volna… már nagyon régóta egy ócska Nokiát használtam, akkor a kezem ügyébe egy érintőképernyős, elegáns, lapos készülék került. Jó darabig csodálkozva tartottam, gyönyörködtem arany színében. Tényleg enyém? A menürendszerét gondolkodás nélkül tudtam kezelni, és a nevek listája ismerősnek tűnt. Semmi kétség! Az én telefonom!
„Öcsém” – így írtam bele a névjegyzékbe, de hiányzott. Akkor „Tesóm” címszó alatt néztem, de hiába. „Viktor?” még egy lehetséges variáció. Vé-vé-vé… nincs V-betűs. Utolsó lehetőség: haladtam egyenként visszafelé a betűrendben, hátha meglelem. Végigérve értetlenül meredtem a mobilomra, már kevésbé érdekelt, milyen szép, honnan van. Sokkalta jobban a „hova tűnt a testvérem?” kérdés foglalkoztatott. Nem jutott jobb ötlet eszembe, lévén a telefon még mindig a kezembe’ – kérjünk segítséget anyutól. Tárcsázom is (az ő nevét gond nélkül megtaláltam a telefonkönyvemben)…  Kicsöng …

- Szia, Viki! – szólt bele az ismerős hang. Minden rendben volt: ő az anyám.
- Szia! Nem zavarlak? – szokásos kérdésemmel indítottam
- Dehogy. Éppen kint vagyok a kertben, és a virágmagokat szórom el, amiket tőled kaptam. És te jól vagy? Szomorú a hangod. Valami baj van?
- Nem. Nincs semmi. Semmi baj. Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nem tudnád megadni Viktor számát. Nem találom a telefonomban. Már itt áll a hajó, ő meg sehol, szóval elkóborolt. A jegye nála van, de nem szállt fel.
- ???
- Halló?
- Ne haragudj, Vikikém, de tudnom kéne róla, hogy… Viktorról?
- Nem is azt kértem, hogy mondd meg, hol lehet, csak a számát.
- És a számát mért kéne tudnom?
- Jaj, anyu! Ne szórakozz, mindjárt indul a hajó, meg kéne találnom, és még vissza is kell érnünk!
- Nem adtad meg a számát, szerintem…
- Én nem adtam meg, azt tudom. De ő biztos megadta!
- Kicsi lányom, én tényleg nem emlékszem erre a Viktor nevű fickóra. Hogy meséltél róla, lehet…
- Anyu!! Ne csináld már, kérlek!!! A Viktorról beszélek, a tesómról, az öcsémről, a fiadról! – addigra már üvöltök a telefonba.
- Te nem szórakozz anyáddal, jó?
- Na, mondod már?
- Nem tudom, mi van veled, de ez viccnek is rossz. Mindenesetre elmondanám a biztonság kedvéért, hogy nekem sosem volt fiam.
- Ez nem vicces! Együtt fizettük be a hajóutat…
- Én… nem tudok mást mondani erre, csak annyit, hogy komolyan beszéltem: NINCS TESTVÉRED! Világos?! Vagy teljesen elment az eszed?...

Körülbelül úgy álltam ott, mint a filmeken, amikor a főszereplő körül felgyorsítják a jövő –menőket, és így a középpontban szinte mozdulatlannak hat. Bénultan bambultam arra a telefonra. Igazából fel sem fogtam, mit bámulok. Csak az agyam zakatolt: hogy-hogy, hogy- hogy, hogy-hogy, hogy-hogy?

- Van bizonyítékom! – kiáltottam magamnak, közben, mint egy eszelős ráncigáltam elő a tárcámat, amiben amolyan igazi „jótestvérek” fénykép lapult kettőnkről. Véletlenül fordítva tettem be, konstatáltam, mikor megláttam a fehér fotópapírt. Megfordítottam. Kép helyett az volt ráírva:
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán