Jelige: cinege

Beküldte: admin, 2012-01-10 13:30:42  | Címkék: ,

Ámokfutás

„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a féloldalasan lekopott fogazatú, barnaerezett oldalú, piszkosdrapp szarú sűrűfésű? Még mindig visszacseng fülébe időnként Édesanya bársonybélelt hangtónusa. Józsikám, egy ilyen nagy fiú csak nem fog pityeregni. Szépen felöltözöl, megnedvesíted a fésűdet, végiggereblyézed a loboncodat, odamész és megmondod, nem durván, de határozottan, hogy neked ezzel a dologgal kapcsolatban az az elképzelésed… Meglátod, respektálni fogják. Igen, akkor ez így működött, de most ki elé járuljon és mit tárjon elé?

Nappal még csak elbotladozik az emberek közt, de mit kezdjen a szürkületekkel és a vége sincs éjszakákkal?

Mintha márványt metszene vinnyantva Apuka fényes fémfűrésze, az öreglyukon behatolva végig a koponyája keresztmetszetében. Egyetlen villámcsapás az elviselhetetlenség határát megcinkelve. Kérdés, mikor hasít beléje a következő?

Éjszaka pizsamájában cuppogva több üldözéses álmon úszik át, mire sikerül a vérveretes hajnal peremére kikötnie. Menekül öregedésnek indult felnőtt lánya kezét szorítva a sötét óvárosban, gipszstukkók árnyában, sejtelmesen rávillanó rézkilincsek mellett, vadidegenek megtámadják, kézitusába keveredik velük, ahol csak éri, üti, vágja, marja őket. Beomlik alatta az aszfalt, kártyavárakként dőlnek a házfalak. Szteppelnek talpai alatt a vörös márvány lépcsők, rézgömbök pattannak le a vaskorlátról, csörömpölve pattognak lábai elé. Már semmi sem ép és egész. Iszonyatos robaj, csattogás és durrogás övezi. Bemenekül házak kapualjába, szeme láttára feslenek fel a lépcsők, hullnak ki a téglák a falakból, kiszabadult betonvasak öklelnék fel, szaggatnák szét arcát, mellkasát, hasfalát, ha nem sikerülne kellő időben kitérni előlük. Mint visszatért bumerángok kanalaznak feje felé szögvasak, vaspántok, zsanérok. Elszabadult kések, villák, ollók, serpenyők repkednek csattogva, rózsás zsolnay porcelán teáskannák, csészék csapódnak a szétrepedezett aszfaltba cserepekre hullva. Felhörgi magát az ébrenlétbe, meresztgeti a szemét szobája tárgyaira, hogy megbizonyosodhasson a lidércnyomás elmúltáról, de a plafonról belógatott gömblámpából húszcentis szem guvad rá, táncolnak a falra aggatott képek: a világtalan Krisztus borospohárral a kezében, ez bejöttre emelt hüvelykujjal, János bácsi visszanéz szétrombolt erdélyi falujára, Kiűzetés a Paradicsomból, Éjjeli kivert kutya mind feléje billen, ha nem vigyáz. Keretsarkukkal beléje ékelődnek. Polkázik körötte a szoba. Visszasüpped iménti lidérces álmába. Veszett macska mar jobbjába, bal kezét meg olyan sűrűn belepik a szúnyogok, hiába sepri le többször is a vérszívókat, csípnek rendületlen. Újra felkapaszkodik az ébrenlét tornácára. Mindhiába. Omlanak rá a bútorok. Megőrültem, recsegi kissé elkenődve a szót.

Szerencsére nem. Kilenc órás csatakos vergődést követően egyetlen határozott mozdulattal kiszáll az ágyból. Jöhet a nappal. Ha nem megy ki a lakásból, nem lép rá az aszfaltra, elkerülheti a kötözködőket. Könyvbe, zenébe, rejtvénybe feledkezhet. Úgy, mintha nem létezne külvilág.

Tarthatna egy kis könnyűvérű nővel laza kapcsolatot, ha nem vetné meg annyira a gyengébbik nemet, hogy még a nő is kiérzi a hangsúlyából, merre hány lépést hajlandó eljárni vele. S amint erre fény derül, menetrend szerint érkezik az egymást marcangolás. Pedig egy szeretetre éhes nő elringathatná, elsimogathatná a rárakódott rettegést, de mit tegyen, ha egyszerűen alkalmatlan a színjátszásra.

A felesége egészen más eset. Becsülte, tisztelte, egyenesen felnézett Sárára, csakhogy neki egy végzetes napon megvilágosodott, hogy túlságosan kevés hozzá Józsi. A derekáig se ér fel. Ilyen az adok-veszek. Billen a mérleg nyelve. Kibillen a rézserpenyőből a könnyebb.

Minap azt mondta a lánya rosszallóan, a homlokát beráncolva: Rossz vége lesz ennek az ámokfutásnak, ha nem hagysz fel vele időben. Az egyik végén az őrültek háza vár, a másikon a sír.

Milyen ámokfutással? Hónapok, évek óta csak ül a nappaliban vagy fekszik a hálószobában. Egyenesen embergyűlölővé vált. Kaput se nyit, ha csengetnek.

Nincs jövő. Sitty-sutty elverhetné az egész bankbetétét és kislisszolhatna a világból. Utazhatna, járhatna koncertekre, színházba, ha nem ment volna el az összes hajcihőtől a kedve. Csak akarni kéne, de pontosan ezektől a nekirugaszkodásoktól fosztotta meg a betegsége. Semmit nem tud eldönteni. Még két árucikkből sem tud választani. Három órát totojázott legutóbb az üzletházban, és mit vett: húst, zsemlét, csokoládét, semmi különöset.

Öt hónapig keményítette a lelkét, magának napjában többször is hangosan kimondva a nemet, aztán közölte vele az orvos a rossz vizsgálati eredményt és felvetette az újabb kezelés lehetőségét, amit reméli udvariasan, de határozottan megtagadott. Erre rögtön felajánlotta a belgyógyász egy várhatóan beérkező új terápiát, amennyiben megadja a mobilszámát, azonnal berendeli. Itt csuszamlott meg benne a vasakarat, mármint hite, amibe beleringatta magát.

Megszületett, mese nincs. Végig kell baktatni. Egészen a gödörig. Hiába ágaskodik benne isten kegyvesztettjeinek dühe. Nővéreivel és vele is ugyanaz fog megesni, ami mindenkivel, „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán