Jelige: Blissz

Beküldte: admin, 2012-01-17 13:50:51  | Címkék: b

Arisztokraták

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Sóhajtott fel a lány, mikor a nappaliba érve megpillantotta ősei képét. A gróf, ki a nemzet megsegítésével naggyá tette nevét. A nagyapa, ki az egyszerű munkásemberekkel együtt harcolt a haza szabadságáért, s idegen országban kellett meghalnia. A lány számára ezek voltak az igazi családi ereklyék és nem az ezüst gyertyatartók, míves porcelánok. Fontosabb voltak neki a nemes, önzetlen cselekedetek, melyeket a szeretet vezérelt a haza s a nép iránt. Mára ezekből nem maradt semmi. A név, a rang s a vagyon ezek nélkül üres volt.

„Ezeknek már csak a rang, a csillogás, a vagyon számít. Mellüket verik, s közben az őseinkre hivatkoznak.” Végig nézett a családján, s idegennek érezte magát. A nappaliban ültek, ki-ki a maga helyén, mint egy színházi előadás szereplői. A családfői szerepet az anya játszotta. Dölyfösen, ellentmondást nem tűrően ült bőr fotelében. Az apa mögötte, a háttérben húzódott meg. Kezében kristálypohár, színültig vöröslő borral. Egykoron nemes lélekkel rendelkezett, de az alkohol megtörte, melybe zsarnoki felesége elől menekült. Most már csak egy kellék volt ebben a darabban. Az anya lábánál ült a lány bátyja. Egyetlen ember, kit az anya szeretetével jutalmazott. Cserébe a fia leste minden kívánságát, mozdulatát. A báty nem is szeretet talán senkit, csak az anyját. Még tulajdon feleségét sem, kit ez egyáltalán nem zavart. A díványon ült és jobban érdekelte Gucci legújabb kollekciója, mint bármi más. Férjét semmibe vette, számára csak a vagyont és a nemesi címet jelentette. A lány undorodva fordult el tőlük. Nem értette, miért különbözik ő ennyire a családjától.

A nagymama elmélyedve olvasott picinyke szobájában, mikor a gondozó bekísérte a lányt. Az érkező homlokon csókolta szeretett nagyanyját, s leült vele szemben egy karosszékbe.
– Már vártalak!
– Édes jó nagymamám! Tudod a családban csak te jelented a legtöbbet számomra! – tört fel a keserűség a lány szívéből. A nagyanyja ölébe hajtotta a fejét, s némán sírni kezdett.
– Drága leányom! Emlékezz származásodra, és te ne felejtsd el sohasem. Te lelked többet ér a többiek lelkénél. Mindenki megkapja cselekedeteinek jutalmát a sorstól. – vigasztalta a lányt a nagymama.
– Hoztam neked valamit! – törte meg a csendet a lány. Egy képet vett elő a táskájából.
– A vőlegényem és én vagyunk rajta az eljegyzésünk napján. Bár csak egyszerű családból származik, mégis nagyszerű és nemes lelkű férfi!
– Csak az a fontos, hogy milyen az ember belülről – válaszolt mosolyogva a nagymama, s a képet letette egy kis asztalkára a karosszéke mellett. – Mit ér a név, ha díszként viseljük? Mit ér a származás, a vagyon, a tudás, ha csak megtartjuk magunknak. A sors ajándékait bölcsen kell felhasználnunk. Különben nem érnek semmit és értéktelenné válnak. Tudom, hogy helyesen választottál. Igyekeztem megtanítani titeket a helyes úton járni. Sajnos csak te őrzöd szívedben szavaim. Ezért kérlek, mindennap emlékezz rájuk! Akkor is, ha én már nem leszek. Hisz ezeket majd neked is tovább kell adnod!

Az újév másnapján jött a hír. A nagymama már örök békére lelt. A temetésén a menet hosszan kígyózott. Egyszerű emberek is lerótták kegyeletüket a sírjánál. A lány hosszasan siratta nagyanyját, míg a család többi tagja türelmetlenül várta a szertartás végét. Gyászuk, melyet a világnak mutattak csak színjáték volt. Fontosabb volt a végrendelet, melyet még aznap olvastak fel. Csalódniuk kellett. A nagymama csak egy kis részt hagyott a lány apjára és bátyjára. A legnagyobb részét a vagyonnak a lány kapta, s még egy levelet. Nem sokkal a halála előtt írta. Emlékeztette a lányt, hogy ne felejtse el ősei értékeit, hisz „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán