Jelige: birdface

Beküldte: admin, 2012-01-10 00:01:08  | Címkék:

Mi őseinké volt

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
címeres pajzsok, színes zászlókelmék,
melyek egykoron dicsőnk a világnak hirdették?
Kik voltak azok, kik túladván rajtuk,
becsületük árán, halmozták vagyonuk?
Kik voltak azok, kik múltjukat feledve,
őseik gyalázva, mindent pénzzé téve,
árulták el gyökereik szent emlékét,
lábbal tiporván történelmük szentségét?

Hová lettek hát a családi ereklyék?
Pénz, hatalom, hírnév… csupa múló árnyék,
mind elveszett, hát mi egykoron dicső volt,
krajcárrá fajzott, mi hajdan övék volt!
Idáig jutottunk, hát ennyire tellett?
Most kezünket tördelve állunk egymás mellett,
fejünket leszegve, szégyentől mocskosan,
nézzük, hogy koporsóikra feketeföld zuhan.
Mert bánjuk már a tettünk, mely lelkünket nyomasztja,
hiszen tudjuk: hiába él, ki gyökerét rohasztja!
Pedig az ősök itt vannak köröttünk,
szomorúan nézik, ahogy sírhantjuk lefödjük,
kezünkben lapáttal, de szívünkben haraggal,
egymást vizslatva, ki mennyit ragad, s fal,
ki menyit harácsol, markol, majd veszít el kártyán,
életek munkáját enyészetre váltván!

De ekkor az ősök mosolyra fakadnak,
égi otthonukban tán még dalra is fakadnak,
hiszen tudják ők jól, hogy az e világi élet,
ereklyék nélkül: pusztán múló ének.
Ma már senkinek sem kell holmi díszes kacat,
mely letűnt korok hírét dicsőítve halad,
vagy magányosan függ egy sivár falon,
netán szobadíszként, egy öreg asztalon!

Nem, ma már más kell, mint ereklyék,
miért becsüljük azt, mi másoknak volt emlék?
Minek tegyük félre gondosan ügyelve,
jeles napokon előszedegetve,
mélázva fölötte, tenyerünk rátéve,
elveszett időket keltve életre véle?
Pedig az ősök tovább élnek bennük,
s hiába fakult meg aranyuk, üvegjük,
hiába gondoljuk, hogy haszontalan holmik,
melyek odvában letűnt kor lehelete romlik.

De egy napon talán majd újból regélnek,
mélyükben szunnyadó szellemük felébred,
s akkor majd alakjuk láthatóvá válik,
elgyötört sóhajuk fülünkbe mászik,
s talán megértjük üzenetük dalát,
mely túlélt mélyükben háborút és halált,
gomolygó árnyaik majd döbbent arccal nézik,
s „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán