Jelige: BAZALT

Beküldte: admin, 2012-01-18 15:14:22  | Címkék: b

Tarvágáskor

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
A rozsdás vaskerítés nem menedék.
Az égbe szálló, jajongó, szép ima,
az önkínzás, kérlek, már tudom: hiba.

Emlékszem, fát vágtunk, röppent a forgács.
(Gyöngy-izzadságunkból dolgozott az ács.)
Ravasz kacsintásunkra ledőlt a fa,
Erdőn túl trillázott két fejszénk dala.

Lehullt rólunk mind, ing, gatya és maszlag.
S mire a mezőn elkészült az asztag,
tán a csűrbe ért már a kukorica,
vagy szűz havat taposva mentünk haza:

izmunkba szívtuk friss kenyér illatát,
és vadul szórtuk a magunk vágta fát
a kemencébe: legyen meleg s karéj!
A télre tavasz jött, verőfényre éj.

Fejszém Te csináltad, s adtad kezembe.
Tenyerembe nőtt akkor az a fejsze.
S szerszámod sarokba mikor letetted,
végtelen rakás fa állott mögötted.

Fogyhatatlan halom, s egy-egy darabja
palotát vagy viskót rejtett magába.
Jöttek „ács”-fiak, mindet szertehordták.
Télre nem tavasz jött. Órákra órák.

Ma erdőn nincs trilla. Ma már erdő sincsen.
Tuskón osztozkodnak, nem sudár kincsen.
Tántorgok ezer-magam tarvágáson,
fejszém bármibe, találomra vágom.

Ravasz kacsintásom nem dönt jegenyét,
sunyi blikkek közt veszíti erejét.
Tündöklő fejszémnek sincs már meg feje,
nem maradt kezemben, csak törött nyele.

Tépett ing és gatya, maszlag temérdek
borít el, takar és bíztat: még élek.
Illatos forgács nem–fűrészpor-pereg.
Órára nincs óra: percre perc ketyeg.

Rozsdás vaskerítés, halom mögötte.
Izmod, verejtéked már rég befödte.
Rácsos sírok előtt állunk így páran,
tört nyél-ereklyével kezünkben, fádan.

De utódok vagyunk, s kötelességünk
hűn bánni jussunkkal, ameddig élünk.
Bennünk öröklött fejszék feje fénylik, s
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán