Jelige: Anyám

Beküldte: admin, 2012-01-17 13:39:12  | Címkék: a

Csillagszemű

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Hová lett a régi otthon megnyugtató hangulata, anyánk cirógató ölelése, lelkünket simogató kedves hangja, apánk okos szava? Lelkünk legmélyebb bugyraiban őrizzük, ápolgatjuk, hogy gyermekeinknek tovább adhassuk.

Csillagszemű féltve őrizte korán elvesztett édesanyja emlékét; bársonyos érintését, gyönyörű tekintetét, mozdulatait, össze nem téveszthető illatát. Mint a legértékesebb kincset, úgy mutatta gyermekeinek az anyjától örökölt régi vállkendőt, a zsorzsett ruhát, a rövid bundácskát. Amikor gyermekkoráról mesélt, előszedte a szekrényből a számára kincset érő ereklyéket, kezét rajtuk pihentetve emlékezett.

Csillagszemű édesanyja egy aprócska falu mesteremberének egyetlen, gyönyörű leánya volt. Sudár alakját, csillogó fekete szemét, derékig érő hollófekete haját, libbenő járását sóvárogva bámulták a helyi legények. Bármelyikük megküzdött volna a kezéért. Ám ő nem közülük választott.
Egy májusi, forró hangulatú bálban kérte fel táncolni a „vidéki” ifjú, aki a szép lány szívét első pillantásra rabul ejtette. A szerelembe esés kölcsönös volt, rövid időn belül házasság lett belőle. A boldog fiatal párnak hamarosan fia, majd lánya született; szeretetben, megértésben éltek.
A felhők akkor kezdtek gyülekezni, amikor a harmadik gyermek, egy kisfiú világra jött. A nehéz szülés után az édesanya megbetegedett, talán tüdőgyulladást kapott. Betegsége makacsnak bizonyult, átragadt az újszülöttre is. Anyatej híján a baba súlyosan legyengült, és a tartósan magas láz elvitte. A kisbabáját elveszítő fiatalasszony csillogó szeme megfakult. Szótlanná vált, sápadtsága, étvágytalansága, fulladozó köhögése állandósult. Mégis makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ismét gyermeket szülhessen.
Így érkezett a családba Csillagszemű. Csak édesanyja mondogatta neki, mennyire örült, amikor karjaiba vehette. A nővére és a bátyja irigykedve, értetlenkedve kérdezgették, miért jut több a kicsinek édesanyjuk szeretetéből.
A szigorú édesapa is meg-megjegyezte: -Nem kellene folyton ölben tartani ezt a vakarcsot! Nem tesz jót a kényeztetés.
A szomorú asszony azonban mintha meg sem hallotta volna.

A cseperedő, már járni és beszélni tudó kislány soha nem tágított édesanyja mellől. Kapaszkodott bársonyosan fehér kezébe, melynek lágy érintésétől, simogatásától megnyugodott, biztonságban érezte magát. Belefúrta tekintetét édesanyja szomorú pillantásába,nem vette észre az asszony szeme körül egyre mélyülő sötét árkokat. Csillagszemű csak magát látta a fekete szemekben.
Édesanyja szomorú mosollyal ölelte magához kislányát.

Egy alkalommal, amikor együtt volt a család, az édesapa így szólt a gyermekeihez: -Anyátok nagyon beteg, mindannyiunknak segítenünk kell neki. Te, fiam, holnaptól nem a műhelyben,hanem a ház körül segédkezel. Te pedig – fordult a nagylány felé – holnaptól a háztartás vezetését veszed át.
 -Édesapám, én nem tudok főzni! -jajdult fel riadtan a tizenkét éves leány. Ám apja tekintete elhallgattatta.
 -Anyád kanapéját kihozzuk a konyhába, ideállítjuk az ablak mellé. Állandó pihenésre van szüksége, nappal is feküdnie kell. Téged viszont tud irányítani a főzésben.
A beteg asszony nem szólt. Tudta, hogy így kell történnie, hiszen napról-napra fogyott az ereje.
Csillagszemű örömmel fogadta az új helyzetet. Órákat töltött fekvő édesanyjához bújva, szívta magába bőrének, hajának illatát. Éjszaka sem tudták elimádkozni mellőle. Az ágy végébe kucorodott, átölelte anyja lábát, úgy aludt.
Szegény nagylány sokat dolgozott. Édesanyja könnyes szemmel nézte a kínlódását, de nem tudott felkelni, hogy segítsen. A betegség nagyon legyengítette. Időnként már a beszéd is nehezére esett.

Néhány hét elteltével a családfő hívására megjelent az ősz hajú falusi doktor. Komor arccal kopogtatta, hallgatta a beteg mellkasát, hátát, közben nagyokat sóhajtott. - Kórházba kell vinni – mondta a vizsgálat befejeztével. Megírta a beutalót, értesítette a mentőket. - Két órán belül érkezik a mentő, készülődjenek! – szólt szomorúan.  -Sajnos az én tudományom már nem elég. Asszonyom, nincsen más megoldás, be kell feküdnie a kórházba. - Megsimogatta a három riadt gyerek buksiját, és fejét lehajtva távozott.

A beteg asszony nem szólt. Néma tiltakozásként könnyes szemmel ingatta a fejét, jelezve, hogy nem akar menni. Pedig tudta, nincsen  választási lehetősége, mennie kell.
Csillagszemű nem sokat értett a történtekből. Azt azonban felfogta, hogy édesanyját elszakítják mellőle. Sírva tiltakozott. Akkor nyugodott meg kicsit, amikor édesanyja a fülébe súgta, hogy hamarosan vissza fog jönni.
Az asszony a nagylánya segítségével felkelt az ágyból. Felvette sötétkék zsorzsett ruháját, puha bőrből készíttetett cipőjét, néhány tisztálkodási szert becsomagolt. Leült a karosszékébe, és mosolyt erőltetve magára,odaintette lányait: - Gyertek, lányaim, fésüljetek meg!
A lányok imádták fésülni édesanyjuk derékig érő hollófekete haját. Örültek, amikor a betegségtől gyenge anya naponta rájuk bízta ezt a szertartást. A nagylány lassan kibontotta a hosszú, tömött fonatot, és óvatosan fésülni kezdte. Csillagszemű körülöttük sertepertélt, simogatta a szálló hajszálakat.

Mindhárman összerezzentek, amikor a családfő belépett, és fojtott hangon megszólalt: -Megérkezett a mentő. Indulni kell. -  Felemelte az összekészített kis csomagot, belekarolt gyenge asszonyába, a kijárat felé irányította.
Ám ő a szoba felé indult. Az ajtóba kapaszkodva lassan belépett, körbetekintett. Végigsimogatta a bútorokat, a képeket, a falat, az ablakokat. Azután kinyitotta a szekrényt, kivette belőle két legkedvesebb ruháját. - Ezeket alakíttasd át a lányoknak! - mondta a némán álló férjének. Rámutatott két szép bársonykabátkájára is: - Egyik a kicsié, másik a nagyé. Csak ők viselhetik. - Még egyszer körbehordozta a tekintetét a szobán, majd egyenes derékkal kilépett. Megölelte hozzá csimpaszkodó gyermekeit, úgy állt percekig. Senki nem sürgette.  
Mély lélegzetet vett, és egyedül, a segítő karokat elhárítva indult ki a házból.
Csillagszemű most sem tágított, makacsul kapaszkodott édesanyja szoknyájába. - Én is megyek édesanyámmal. Édesanyám! Ne hagyjon itt! Vigyen el! Vigyen el!
Az édesapa gyöngéd, de határozott mozdulattal lefejtette a kapaszkodó apró ujjacskákat, majd a fia kezébe nyomta a rúgkapáló kislányt. Ölébe emelte gyenge asszonyát, és beszállt vele a mentőbe.

A kapuban közben összegyűltek a szomszédok. A férfiak levették a sapkájukat, az asszonyok kötényük sarkával törölgették a szemüket. Senki sem szólt. Csak Csillagszemű jajveszékelt keservesen.

A mentő kifordult az útra, lassan távolodott. A három gyermek a kapuban állt, nézték, amíg el nem tűnt a szemük elől. Azután leültek a hídra, és bámulták az üressé vált utcát.
Egyszer csak a nagy fiú felkiáltott: -Visszajött a mentő! Odanézzetek! Visszajött édesanyánk!
Csillagszemű arca felderült. Önfeledten ugrált és kiabálta: - Megmondta édesanyánk, hogy hamarosan visszajön! Nekem megmondta! Látjátok? Visszajött! Visszajött!
A mentő óvatosan bekanyarodott az udvarra. A gyerekek odaszaladtak a kitáruló ajtajához és bekukucskáltak. Szólongatták boldogan édesanyjukat, ám ő nem mosolygott, nem válaszolt. Falfehéren feküdt férje karjában.
Az erőteljes férfi most sápadt, komor arccal ült. Gyengéden ölelte feleségét, szeméből könny csorgott. Lassan ölébe emelte a tehetetlen asszonyát, és óvatosan kiszállt az autóból. Megállt döbbent gyermekei előtt a könnyű teherrel.
 -Anyátok meghalt – szólt megtörten. - A mentős vette észre. - Visszahoztam.

A temetésre összegyűlt a falu népe. Körbeállták a sírt, csendesen nézték a föléje helyezett koporsót.
Az édesapa és három gyermek egymás mellett állt,szorosan összekulcsolt kézzel. A két kislány azt a ruhát viselte, amelyet édesanyjuk nekik adott, és amelyet a jószívű szomszédasszonyok alakjukra igazítottak.
Csillagszemű nem értette, mi történik. Azt azonban tudta, hogy édesanyját megint el akarják szakítani tőle. Kiabálni kezdett, kapálózott, ki szeretett volna szabadulni testvérei szorításából.  
-Engedjetek el! Engedjetek el! Édesanyámhoz akarok menni! Oda akarok menni édesanyám mellé! Oda akarok menni! Édesanyám, szóljon rájuk!
Egy kedves néni magához ölelte a kislányt. Csitítgatta babusgatta, valamit a fülébe suttogott és távolabb sétált vele.

Csillagszemű legféltettebb kincse volt az a ruhácska, melyet először édesanyja temetésén viselt. Öreg korában is azt mondta, hogy megmaradt benne édesanyja illata.
Amikor mesélt, unokái maguk előtt látták azt az asszonyt, akivel soha nem találkoztak. Csillagszemű reszketeggé vált szavait, a kedves emlékeket  szívükben, lelkükben mélyen elraktározták.

„Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán