Jelige: Andris apo

Beküldte: admin, 2012-02-06 23:01:35  | Címkék:

—„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?—meglepődve suttogta magában Andris apó, az egykori, egri szőlős gazda, kinek számára, a Teremtőjének köszönhetően, hatvan év túlvilági szendergés után, most érkezett el a beígért feltámadás.

Kérdezte ezt önmagától, mikor a Rozália temető egyik kriptájából előbújva, a közeli, Maklári úti házához elcsoszogott, lábán fűzött bocskorával, és benyitott omladozó, hajdani portájára.

Nem talált ott semmit a régi időkből. Nem találta a saját puttonyát, a rövid nyelű lapos kapáját. Nem látta az istálló előtt a szekeret, az ekét, ekekapát, vasboronát, taligát, a szőlődarálót és semmi olyan szerszámot, melyekkel a Mész-hegyi szőlőjében munkálkodott hajdanán. Mintahogyan lakásában nem találta megboldogulása előtti életének bútorait sem. Eltűntek a régi fényképek, a tulipános láda, a politúrozott sifonér, az asztal, a székek, és szobájának falán már nem ketyegett a régidőkben megállás nélkül tiktakozó ingaórája sem.

Igaz, azt már csak ő hitte, hogy az a porta, amin kutakodik, még most is az övé.  Amint kilépett az udvaráráról, tekintetét körbehordozta a tájon, ahol alig látott már olyan apró házikót, miből az imént kilépett.

Az utcákon nem gördültek állatok által vont szekerek. Fényes autóikban ülve, ideges emberek rohantak a vakvilágba.  Remegő kezeiket nem egymás üdvözlésére emelték, hanem embertársuk fenyegetésére.

Szájtátva bámészkodott azon utcán, amelyen ballagott visszafelé a Temető irányába. Mentében, többször emelte meg kalapját az olyan ruhába öltözött emberek üdvözlésére, akik úgy néztek ki, mintha előbbi életének urai lennének. Pedig nem urak voltak ők sem. Sokkal inkább a szédületes tempóban fejlődő technika rabszolgái, kik az egyre fényesedő kacatokért való nemes küzdelemben már teljesen besavanyodtak.

Nem is lehet azon csodálkozni, ha bosszúsan figyeltek a kalapját szaporán emelgető furcsa emberkére, akinek ruházata nem illett bele a mai konfekciós világba, hiszen ruházatának legtöbbje házilag készülhetett.

Kétségtelen, manapság már szokatlan látványt nyújtott. Bocskorától kezdődően, priccses nadrág, pantallóval rögzítetten, takarta derékig. E felett kékgombos vászon ing fedte felső testét, és ezt egy könnyű, hímezett, nyári lajbi borította nyitottan, mivelhogy nyáridőben valósult meg feltámadása. Fejét zsíros kalap védte az erős napsugártól. Hátán egy roggyant puttony lapult, amelyből egyet mégiscsak megtalált a rogyadozó disznóólban.

Nem törődött azokkal a morcos emberekkel, akik egyáltalán nem fogadták köszönését. Csoszogott kifelé a folyamatosan emelkedő Merengőn, a Mész-hegyi, Pajdosi szőlője irányába, remélve azt, hogy ott még mindent úgy talál, mint hagyta a megboldogulása előtti időkben.

Párperces gyaloglás után, meglepetten állt meg:

—Hová lett a domb?

Arra a dombra gondolt, amelyen az árnyékot adó terjedelmes berkenyefa, vadkörtefa lombjai alatt vezetett el útja egykoron, a szőlője felé igyekezetében. Ám a domb helyén most egy letarolt, mély földrészt talált, amelynek aljában az összegyűlt csapadékvíz csillogott a nyári napsütésben. Nem tudhatta, hogy az egykori dombot felfalta a mohó téglagyár. Már-már azt hitte, eltévedett, amikor balra tekintve megpillantotta a kiskápolnát és a kastélyt, ahol korábbi életében még apácák éltek.

Ám most, hatalmas kerítés védte és fogaikat vicsorgató kutyák, csattogtatták agyaraikat. Így aztán le kellett mondani arról a szándékáról, hogy ott, a feltámadásáért egy hálaimát elrebegjen Teremtőjéhez.

Amikor kiballagott a Merengőn, a város felé fordult. Lent a völgyben, sok-sok emeletes házat látott, melyek a korábbi életében még nem voltak. A nagy templom, a többi templomok, Minaret, Líceum, a vár, még mindig a helyükön álltak.

 A szőlős dombok teljesen megváltoztak. Az apró tőkés szőlők helyett, hosszú-hosszú, párhuzamos szőlősorok futottak a végtelenségbe, melyek között traktorok berregtek, még az Eged hegy oldalán is.

Viszont nem látott magához hasonlóan öltözött embereket, kiknek vállaikon kapák lennének. Ám mindenfelé eldobálva, olyan szemeteteket talált, melyeket eddig még soha nem láthatott. A sok-sok szemét láttán értetlenül csóválta fejét. Hiszen az ő generációja, ilyen széjjeldobált lim-lomot, nem hagyott az utódaira. Ugyan hol termelhették?

 Hamarosan elérte annak a bővizű forrásnak a helyét, ahol a régi időkben még a szomját csillapíthatta. A forrás már kiszáradt. Alig ismerte fel azt a környéket, ahol tőkés szőlője sorolt valaha. A tufába vágott pihenő kunyhóját benőtte a gaz, mint ahogyan a másokét is. Csak némely diófája dacolt még az idővel és makacsul föléje kapaszkodott a mindent eltakaró erdőnek.

Szomorúan vette le kalapját, és gondba merülve kapargatta fejét:

—Teremtőm! Érdemes volt-e feltámadnom? Érdemes-e feltámadni akkor, amikor egy teljesen más világ várja a feltámadót? Olyan világ, amelyben a gyorsan fejlődő technikának köszönhetően, inkább lesznek az emberek boldogtalanok, mint boldogok! Hiába birtokolnak a fényesebbnél-fényesebb kacatokat, mégis egyre inkább idegesebbek és boldogtalanabbak lesznek.

Nincsen idejük a múltra emlékezni. Néhány kopottas fényképet tartogatnak ugyan még a múltról, melyek lassan-lassan, úgy kifakulnak, mint a szellemképek. A múló idő mindent felemészt, elfeledtet.  Az ősök eltűntek örökre. „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán