Jelige: amrita

Beküldte: admin, 2012-02-02 22:59:30  | Címkék:

„Micike, ha nem lehet az enyém, akkor a koporsó”

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] Nem szép, apró, ódon, ezüst medálra, fülbevalóra gondolok, nemesi oklevelünk se volt soha. Az őseim sváb bányászok voltak, harsányak, könnyen nevetősek, torkig evős-ivós családi mulatságokkal.

Bármikor jöhetett a sújtólég, beomolhatott a bánya; odalent a föld alatt, a sötétben dolgozni amúgy sem lehetett vidám dolog. Az ükapám lőmester volt, egy balesetben olyan sérüléseket szerzett, hogy dunyhák között szállították be kocsin a soproni kórházba. Egy másik rokon egyetlen éjszaka alatt őszült meg, amikor a társaival egy járatba záródott: már a szájáig ért a víz, mire kimentették őket. Talán ezért is voltak olyan fontosak a hangos ünnepek, a vaskos humor. Ha valaki számára ennyire mindennapos, hogy az életét kockáztatja, tudja élvezni azt, ami az övé. Az asszonyaik, lányaik is erős, a megpróbáltatásoknak magukat könnyen meg nem adó nők voltak.

 A család férfitagjai mind játszottak a brennbergi bányászzenekarban, amikor egyikük meghalt, így búcsúztatták: „Itt hagytál bennünket, itt hagytad a trombitádat”. Ezeknek a mulatós, szomorú-vidám zenészeknek az emléke a mi családi ereklyénk, meg a „Rosentsingl” család tagjai a bányászzenekarról készült fotón, a múzeum falán.

Az üknagyanyámnak tizenhárom gyermeke született, de csak nyolc érte meg a felnőtt kort. A nevük felért egy vicces verssel, amikor a nagymamám gyerekkoromban elősorolta nekem: Peppel, Rézi, Mici, Frici, Lujzi, Lizi, Áncsi, Gréti.

Frici bácsi volt a tréfacsináló a családban. Sokszor rossz fát tett a tűzre, amiért nem egyszer elverte az apja. Amikor a sarokban térdelt, azt kérdezte a testvéreitől: „Sírtok ti, ha a papa meghal? Én nem, én majd azt mondom, hollaró, az apám halt meg!” Hanem amikor már felnőtt volt, és az apja a ravatalon feküdt, fölemelte a halott kezét: „De sokat megvertél ezzel a csontos kezeddel” és meglett férfiként is megállíthatatlanul zokogott.

Rézi néninek gyönyörű, vörös haja volt, nagyanyám szerint kényes, bécsi hölgy lett belőle, itthon mindig mulattak a rongyrázásán, amikor hazalátogatott. Lujzi néni igen termetes asszony volt, aki nem félt az élettől, de még a részeg soproniaktól sem: csapos és ma úgy mondanánk, „kidobó leány” volt egy kocsmában. Áncsi nyolcvan éves Herta lánya, és az unokája, a hatvan éves „kis Herta” ma is Brennbergben élnek. Brennbergbánya mesebeli hely volt gyermek önmagam számára: a hegyi falu a patakocskával, közeli erdővel, mókás, apró házaival.

„Mici Tant” volt a dédanyám. Fiatal korában a nővéreihez hasonlóan cselédként, szakácsnőként szolgált. Saját bevallása szerint személyesen találkozott az ördöggel, kétszer is, de a Holdra szállásban nem hitt. És ez mind semmi, mert az egész család megharagudott rá, amikor „összeadta magát egy magyarral”, akinél ráadásul jóval idősebb is volt. Ez akkoriban komoly viszályokhoz vezetett, de a fiatalok kitartottak egymás mellett: „Micike, ha nem lehet az enyém, akkor a koporsó” – mondta dédnagyapám a dédnagyanyámnak. Végül a családok is csak megbékéltek.

A „sváb” meg a „magyar” közös gyerekének, a nagyanyámnak a lakodalmán ott muzsikált az egész bányászzenekar.
Ilyenek voltak az én őseim, életszerető, és kemény emberek.

„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán