Jelige: Alabástrom1848

Beküldte: admin, 2012-02-01 08:50:21  | Címkék:

Az utolsó őrző

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]”?- dünnyögte magában, ahogy rejtekéből előbújt, s a kastély termein átlebbent. Ott, ahol - úgy gondolta - nem is oly’ régen még festmények lógtak az ősök képeivel, most mindenen az idő nyoma látszódott.  A korhadt gerendákon át beszüremlett a fény, mely eszméléseinél hívta, de még nem mehetett. Még nem....   Valamit őriznie kell.   Nem emlékezett már tisztán, mi az a dolog, de a kötelességérzet nem engedte el. Időnként magához tért, azonban egyre hosszabbak lettek a semmibe vesző bódulatok. Így lebegett földi, és túlvilág lét között, már sok-sok ideje. Ha néha emberek jöttek, s a zajra feleszmélt, dühösen űzte el őket. Érezte, most is megzavarják nyugalmát. Valaki, valakik jönnek. Az ajtó nyikorogva tárult, s egy idős hölgy lépett be rajta, néhány gyermek kíséretében. Az utóbbiak zajos kíváncsisággal nézelődtek a dohos, pókhálókkal teleszőtt teremben. Ide évek óta nem engedtek be senkit, mondván: látnivaló nincs, egy rozoga tákolmány az egész, melyet le kell bontani.

Az aprócska hölgy két tenyerét összeütögette, így próbálta magára felhívni a figyelmet. Mikor a gyermekek elhallgattak, megszólalt:

–  Tudjátok gyerekek, hogy ez a kastély az ükapámé volt.  Sok nagyszerű emberről maradtak emlékeink, családi feljegyzések tanúsítják az akkoriak hősiességét, bátorságát. A legenda szerint ükapám a honvédő háborúban tűnt el, az utolsó csatában. Egy szóbeszéd szerint haditudósító volt, aki több ütközetben részt vett, s a kor nagyjairól naplót vezetett, mely sajnos vele együtt eltűnt. Képzeljétek el, ha a mai ember megtalálná! Milyen érdekes lenne azokról a hősökről olvasnunk, kiket mi a történelemkönyv lapjairól ismerhetünk csupán.

Az idős hölgy itt szünetet tartott. A gyermeksereg csendben volt, várta a folytatást.

Mindent hallott Ő is. A csata…. Nem találták meg a testét – nem találhatták meg- , hiszen az ágyúgolyó lerepítette a lováról, s a robbanás a vízmosásba vetette. A következő találat pedig már ott történt, ahová esett, s a föld, mely először a magasba csapódott, majd visszahullott, maga alá temette. Furcsa módon nem fájt semmije. Majd itt találta magát, a családi kastélynál. Látta, amint gyászolja a családja. Annyira szerette volna őket megvigasztalni! Ó mennyire! Akkor még tudta, hogy azért nem tudott „elmenni”, mert a napló ott maradt a kastélyban, s attól félt illetéktelen kezekbe kerül. A napló, melybe leírta hazája iránt érzett minden szeretetét, s aggodalmát.

Gondolataiból az idős hölgy hangja riasztotta fel:

–  A mai napon azért jöttünk ide, hogy lerójuk tiszteletünket az őseink előtt, s elbúcsúzzunk a kastély e szárnyától, melyet holnap elkezdenek átalakítani.  Talán egy év múlva már a régi pompájában csodálhatjuk ismét. Én szerettem volna, ha megnézitek az eredeti formájában is, elképzelve, hogy ezen a lépcsőn sétáltak le őseink, ebben a bálteremben keringtek az ország akkor legősibb családjai. Tiszteljétek a múltat! Hozzátok be, amit gyűjtöttetek! – szólt a gyermekekhez.

Azok kiszaladtak a bejárati ajtón, s virágfüzérekkel tértek vissza. Az ódon lépcsőfeljárót, s az ablakkereteket díszítették fel, mely hamarosan úgy nézett ki, mint egy esküvői terem, ahol a vendégeket várják. Utoljára a lépcső korlátjára tette fel virágcsokrát egy parányi kislány. A gyermek felágaskodott, s amint ajándékát felakasztotta, elveszítve egyensúlyát, a korlátnak támaszkodott, mely elkorhadva az idő vasfogától, reccsenve eldőlt. A többiek, s a hölgy ijedten ugrottak felé, szerencsére azonban semmi baja nem történt, csupán a pókhálók akadtak szöszke hajába, melyet nevetve szedett ki belőle. A hölgy félretolva a kidőlt korlátdarabot, majd álmélkodva kiáltott fel: a kitört faragvány az alsó lépcső egy darabját is kiszakította, s alatta üreg tárult fel, mely egy bőrbe csomagolt könyvet rejtett. A napló volt az.

Ő már nem látta, mennyire örülnek a leletnek.  Most már átadta azt, amit meg kellett őriznie. Érezte, amint könnyű lesz mindene. Az erő, amely eddig ide láncolta, most egyszeriben elengedte felfelé. Repült magasba, a fényzuhatag felé, oda, ahol már várták a többiek: daliásan, ifjan, karjukat felé tárva. Tudta, köztük a helye. Lent emlékezni fognak rájuk: „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

 


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán