Jelige: alabástrom

Beküldte: admin, 2012-01-09 20:10:33  | Címkék: a

A feledés háza

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – kerestem őket az üres polcok pókhálós csendjében, ám nem voltak már sehol.
- Elvitték, ellopták, eladták? – nem tudhatom.

Mikor utoljára a házban jártam, még minden a helyén volt, és ezek a csodás tárgyak arra vártak, hogy kézbe vegyék, leporolják őket, vagy csak gyönyörködtessék a szemeket, vagy csillogón visszaverjék az ablakokon át beszökött napsugarakat.
A százéves szekrények megilletődve álltak az áporodott szagú szobákban, régmúlt idők strázsamesterei ők, most is őrzőn figyelték, ahogyan széthúzom a függönyöket, és a behatoló fénynyalábon táncolnak a felkavart porszemek.

Most csend van, s nem válaszol senki. A szobából a konyha felé lépek, s bár odabenn sötét félhomály honol, régi emlékképek vonulnak el fátyolos szemeim előtt.
Látom, ahogyan a gyerekek rohangálnak, és a háziasszony odakoppint főzés közben megkopott öreg fakanalával az épp előtte elnyargaló szőke kisfiú fejére, aki a szaladás hevében éppen felborít egy vödör vizet.
Elmosolyodom, ahogyan a felelevenedett képben a termetes asszonyság bárdolatlan szavakkal illette a csemetéjét, és kígyót-békát kiabált mindenkire. Jancsi csak megszeppenve állt a sírás küszöbén, és nem tudta, hogy elmenjen-e onnan, vagy inkább segítsen a vizet valahogyan eltüntetni a konyha piszkos kövéről.

Körbe mentem a lakáson, és elkeseredve láttam, hogy a régen magára hagyott épületet bizony sok helyen kikezdte az enyészet. Az egyik sarokban több éves penészvirágok díszítették a valamikor szép fehérre meszelt falakat. Az ablakokról nagy darabokban lemállott a festék, arra várva, hogy újra mázolják őket. Eltűnt a csillár is, Józsi bácsi büszkesége, a sok csilingelő üveglappal, melyet egy ismerősétől kapott, aki egy üveggyárban dolgozott. Most egy pucér villanykörte árválkodik csak a mennyezeten és mindössze egyetlen ágy uralja a szobát, melynek kopott matracát egy lyukas, szürke pokróc takarja.
Közelebb megyek hozzá és ráülök. Behunyom a szemem, és emlékezem, ahogyan ugráltunk rajta Jancsival, egészen addig, ameddig az egyik rúgó ki nem bújt a matrac szövetén. Sok éjszakán osztoztunk vele ezen az ágyon, és hol ő feküdt a jobbik oldalára, hol én, mert az a rúgó bizony erősen nyomta az oldalunkat.

A kamrában is aromája van a levegőnek. A dohos szag mögött szinte érzem a szilvalekváros üvegek édeskés illatát, ahogyan nyújtogattuk bele az ujjunkat, és úgy ettük. Majd a szemem az egyik plafonra függesztett farúdon lógó üres kampókat vizslatta, és már éreztem is a füstölt szalonna és kolbász átható ízét a számban. Láttam az üres szakajtót, ahová a tojásokat hordtuk be esténként.

Több nyarat is töltöttem itt, és a falusi friss levegő hatására, mindig sok energiával tértem haza a hegyaljáról huzatos szülővárosomba.

Most úgy érzem, hogy nemcsak a tárgyak tűntek el innen, hanem ifjúságunk játékos heve, a családi tűzhely melege és a szeretet is.

A kihalt, sivár falak most oly hidegek, hogy szinte beleborzongok. Végig húztam a körmöm a falon, és azonnal kisebb darabokban pergett a mész a földre, nyomot hagyva körmeim alatt is.

Bár én nem itt születtem, mégis úgy érzem, mintha holnap az én életem egy darabját is ledózerolnák ezzel az öreg házzal együtt.

Megígértem Jancsinak, hogy eljövök ide elbúcsúzni helyette, mert ő már nem jöhet. Hosszú távollét után egy idegen országban érte a kegyetlen halál, s már sosem láthatta viszont azt a helyet, ahol felnőtt, és amely útnak eresztette őt.

Elszökött fiatalkorunk nyarainak tüze, az egykoron kedves ház szerető melege, és tovatűnt barátságunk köteléke is, de az emlékek megmaradnak, mert tudom, hogy felejthetetlen „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán