Jelige: Agenda 2.

Beküldte: admin, 2012-01-09 19:13:30  | Címkék: a

Múltam nyomában

„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Ez a kérdés motoszkált bennem minap, amikor múltamnak eredtem nyomába.
Mindig szerettem régi fényképeket nézegetni, elmerengni múltbeli – ismerős és ismeretlen - emberek képei felett, sorsokat képzelve az arcok mögé. Jelenetek, hajviseletek, szokások érhetők így tetten a közeli és távoli múltból.
Nekem nagyon fontosak ezek a képek: a múltból a jelenbe vezető ösvényen ők fogják kezem, hogy képes legyek megélni az életem.

Javarésze saját készítésű amatőr fotó. Rég megsárgult, kopott felvételek.  Sokszor suta a beállítás, mereven állnak, kamerára szegezett tekintettel az ábrázolt emberek.
Szüleim, nagyszüleim ismerhetők fel a képeken, a későbbiekben már testvéreim és én magam is, gyermekként.
Legkedvesebb fotómat kemény kartonlapra készítették, valamikor a huszadik század elején.
Hátlapján felirat: Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, a Rákóczi út 16. szám alatt.
Évszám sajnos nincs rajta, csak kikövetkeztetni tudom keletkezési idejét. A szépen ívelt támlájú műtermi székeken jobbról balra haladva ott ül egyenruhában anyai nagyapám, mellette nagyanyám. Mögöttük áll egy komoly nagyfiú, és egy nagylány.
Ő az egyetlen fiú, a sok megszületett gyermek között. Antal, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi fakultásán diplomázott 1926/27-ben (bejegyezve 066-os sorszámon).
Nagymama karjával öleli magához az akkor legkisebb gyermekét, egy 4-5 éves forma kislányt: ő az édesanyám. Születési évéből következtetve a kép valamikor az első világháború éveiben készülhetett, talán 1916-ban, vagy 17-ben.
Majd négy évtizede őrzöm ezt a képet.
Nagyapa szép ember volt, a kép készültének idején harmincas éveinek végén járhatott.
Nagymama apró, törékeny asszony, arcvonásain fáradtság tükröződik. A családi legendárium megőrizte a felnőttkort megérő és az elhalt gyermekek nevét. A képen nem látszik, de talán már szíve alatt hordta épp legkisebb lánygyermekét, aki évtizedekkel később az én keresztanyám lett. A gyerekek mind lányok voltak, kivéve azt az egy fiút, aki a képen is úgy áll a mama mellett, mint egy kis férfi, gondoskodó családfő. Szép, komoly gyerek.
Tudom, hogy a család a faluból Pestre ment, munkát, megélhetést keresni, és a két világháború között ott is éltek. Egy leánygimnáziumban volt nagyapa pedellus és mindenes, a mama pedig kisegítő. Takarított, cukorkát árult, mikor mit kellett.
Az utcát tudom, de a házszámot nem. Majd négy évtizede halogatom, hogy elmenjek megkeresni azt a valaha volt épületet, ahol nagyszüleim éltek, és ahol kisgyermek volt az anyám.

-2.-

A képen laza testtartásban álló, jól megfésült, kiöltöztetett kicsi lányt fürkészem. Apró kockás, csipkegalléros kis ruhája, a visszahajtott szárú fehér zokni, kiscipője, keze, amivel a mama nyakát karolja át, régen eltűnt mindenestől a múlt ködében, a kép többi szereplőjével együtt. Ma már senki sem él közülük.
Nem kérdezhetem meg anyámtól azt, amit elmulasztottam megkérdezni, hogy milyen volt az életük akkor Pesten?
Anyám korcsolyázni is ott tanult meg a nagylányoktól. Mert a papa télen felöntötte sok-sok vödör vízzel az udvart és a diáklányok ott siklottak a jégen hosszú szoknyáikban. A csöpp kislány meg figyelte őket, nagy áhítattal. Megelevenedik előttem a kép, amint a lányok kézen fogják a kölcsönkapott korcsolyájával ügyetlenül csetlő-botló gyereket .És hamarosan ő is ott siklik velük, írja a jégre a nyolcasokat  meg forog! És boldog.
Talán soha többet nem volt rá módja, hogy korcsolyázzon.
Ahogy az évtizedek teltek, nagy halogatásomban már-már lemondtam a keresésről, szinte értelmetlennek tűnt elindulni, megnézni az épületet, ami, ki tudja, áll-e még, és ha igen, iskola van-e benne? Vajon mennyire változott meg?
Egy napon aztán, egy hosszú beszélgetés kapcsán előkerült a fénykép és az emlékek. Beszélgetőtársam pillanatok alatt megtalálta elbeszélésem alapján az épületet és kiderítette, hogy valóban iskola állt az adott helyen, sőt, ma is!
És biztatott: keressem fel az igazgatót, bizonyára engedélyezni fogja, hogy az épületet megnézzem belülről. Hogy megálljak az udvaron, hátamat a falnak támasztva emlékezzek.
Mit is várok? Megpillantani, megérezni valamit, ami a múltba visszavezet. Árnyakat látni, ha csak jelképesen is. Találkozni a múlttal, a jelenben?
Tudom, mindezt, együtt.
Még óvatos vagyok. Érzem, pár nap múlva el fogok arra sétálni. Mert erős bennem a bizodalom, hogy szeretteink mindörökké velünk élnek.
„Szellemképüket az utódok őrzik.”[2]

[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán