Jelige: Abigél

Beküldte: admin, 2012-01-31 18:58:03  | Címkék:

Ránk hagyott rovások

„Hová lettek a családi ereklyék”[1] után sóvárgó vágyaink? Számít annyira a gyökereink eredete, hogy tudjuk, de mindig tudjuk honnan jöttünk? Van olyan élethelyzet, amikor nem szégyellem bevallani, elfelejtettem hogyan lettem én a gyarló és csodás emberi tulajdonságoknak pont ilyen összetételű keveréke?

Vagy lehet, hogy nem vágyni a családunk értékei, hagyományai után, egyet jelent önmagunk megtagadásával?
Ülünk egymás mellett ezen a lócán, s én, mint egy gyerek lógatom a lábam, a férjem maga elé meredten ejti kezeit az ölébe, ismét túl vagyunk egy veszekedésen. Talán a századikon, ugyan ki számolja már? Magam sem tudom miért kiabáltam percekkel ezelőtt - nyilván nem is volt jelentősége, csak újabb indok lehetett, hogy egymásba kössünk -, és az én gondolataim most is tovaszárnyaltak, megint álmodozom, pedig idegesítő szokás ez ilyenkor.
Ahogy ülünk, egyenes háttal, bámuljuk az ablakot, én a keresztbefont lábaimat lóbálom, alsó ajkamat harapom, könnycseppek csillognak a szememben, s ő mogorva, durcás arccal, előreszegett állal, villámokat szóró tekintettel, szaporán emelkedő mellkassal mellettem piheg, igen, azt hiszem ők is így lehettek. Az üknagyanyám és az üknagyapám is biztosan így ültek itt, s biztosan átélték ők is számtalanszor ezt a veszekedést.
A százhúsz éves pad rengeteg színt kapott már élete során – utoljára tőlem ezt a szép krémes fehéret -, de a rengeteg ráncot, mélyedést, vésést egyikünk sem tüntette el. Vajon miért?
Pár héttel azelőtt, hogy a tulipános ládát lefestettem volna, volt kinn egy asztalos megvizsgálni az antik örökségemet, megbecsülte a feljavítás költségeit, de nem kértem belőle. Nem csak a szinte felülmúlhatatlanul szemtelen árajánlat miatt, hanem értük, a családomért sem.
Mert hogyan vihetne rá a lélek, hogy eltüntessem a nyomaikat? Szenvedésük, örömük, bánatuk, nehézségeik, vígasságuk, életük, kezük nyomát miért töröljem le, amikor ezt hagyták rám örökül. Nem ismertem mindegyikőjüket, hogyan ismerhettem volna?
De az én nagyapám, gyerekkorom „aranyembere”, a csodálatos mesék ismerője, ezen a padon ültetett oly sokszor az ölébe. Itt mesélte el élete tanulságait, az Istenhez vezető ösvényre itt mutatott rá, a fogságban elszenvedett lelki és testi sebeit itt tárta fel előttem. S halála előtt nem sokkal itt mondta apámnak, érzi, hogy a leendő férjem jó ember.
Miért dörzsöljem le a rám bízott titkokat, ha tovább is adhatom azt a lányomnak, hogy lássa és érezze egyszer ő is azt a szeretetet, amely ezekből a deszkákból, ezekből a faszilánkokból árad felénk, az ősi értékeket.
Az évtizedek során soha nem változtak a miértek és a válaszok a házastársi vitákban, mindig ugyanazt a régi nótát fújják ajkaink. A nagyanyáimtól kaptam a gőgösségem, az önérzetességem és az engesztelhetetlenségem? S a férjem az ősidőkből hozta magával a férfiak érzéketlenségét, önzősségét és felsőbbrendűség érzetét? Elengedhetetlen hozzávalók ezek a már jól ismert tánclépésekhez, amelyek viharossá és színessé teszik az életünket.
Tesszük, amit tennünk kell, a pad pedig halkan recseg alattunk közben, elfojtva egy-egy mosolyt, mint a jövendölő, aki pontosan tudja, hogy mi következik, hiszen látta már ezt sokszor anyáimtól és apáimtól.
Átsuhan egy melengető érzés a mellkasomon, oldalra fordítom a fejem, karnyújtásnyira ül tőlem, csak ki kell egyenesítenem a kezem. S ahogy ezt megteszem, érzem az engedékenységet, felém nyúl, a fejem a vállára hajtom, s kigördül a szemem sarkában bujkáló könnycsepp. Végre, épp ideje volt – sóhajt a ládikó.
Egy pillanat volt ismét, hogy elfelejtettem honnan indultunk. Honnan én, egyedül, míg megérkeztem hozzá, s honnan mi, amikor kezünk egybefonódott, hogy együtt akarjunk tovább boldogulni.
A lefestett, elrejtett karcok eszembe juttatták most, hogy mi fontos és mi nem, még időben, s csak azt kérem az Istentől, hogy mindig üljünk le erre a padra, mielőtt letérnénk az útról, s ejtsünk egy rovást rajta, örökül hagyva a mieinknek.
A rám bízott ereklyét ezért vigyázom, míg élek, de őseink emlékét könnyebb megtartani, hiszen „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]


[1] Kálnoky László: A kegyelet oltárán
[2] Kálnoky László: A kegyelet oltárán