Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Jelige: mezei pipacs79
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
azok a régi szőlőlugasos nyári esték,
kandallóban elégetett hideg téli mesék?
Mindünk szívének oly becses szelencék,
zsibongó gyermeki csöpp léptek,
macskaköves utcabál, templomi búcsús fergeteg.
Falusi kemencében sült házikenyér illatfellege,
megtelik-e újra az aratás búzaserlege?
Hétpecsétes titkaink mára szétszéledtek,
vajh milyen juhász tereli haza őket?
Hol leledzik a közösen átvirrasztott
éjszakák kallódó aranymécsese,
s fellobban-e még a családi fészek melege?
Nyílik-e tisztaszobánk ajtaja, ha lelkünk
mentsvárként kopogtat rajta?
Jelige: sedredella
Múltbéli szilánk
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] mit egykoron minden generáció oly becsesen őrzött, s féltett kincsként óvta őket mindennemű kártól. Szívesen emlékezem vissza arra az időre, mikor még a családok egy nemesebb értékrend lépcsőinek legfelső fokáig igyekeztek fel-felhelyezni a lábukat, még ha csak érintőileg is. S mostanra, ha körbenézek ez az értékrend elterült a betonos utakon, s aki belelép egy-egy magasztos szellemmel áthatott tartományba, az csak az egynemű világ bukott képeiben próbálja dicsfénybe vonni magát. Ha kinyitnánk a szemünket látnánk a jelen, nem csak korunk bukása, de jövőnk buktatója is. Egységessé válunk, egységben terjed a változatlanság, s gőgösen próbálunk emelt fővel járni egy oly világban, melyben nincs valós érték. Nem jelent manapság semmit a tradíció, a hagyomány, a századok kincsei, pedig a múlt gyöngyeiből kristályosodnak ki azok a lépcsőfokok, amikre fellépve a lelkünk egy darabkája tisztábbá válik.
Jelige: piccolo01
Ez van, ezt kell szeretni
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Ott vannak, ahol nem is keresték,
Féltek, hogy ha megtalálják,
Soha többé el nem hagyják.
Jelige: Alabástrom1848
Az utolsó őrző
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]”?- dünnyögte magában, ahogy rejtekéből előbújt, s a kastély termein átlebbent. Ott, ahol - úgy gondolta - nem is oly’ régen még festmények lógtak az ősök képeivel, most mindenen az idő nyoma látszódott. A korhadt gerendákon át beszüremlett a fény, mely eszméléseinél hívta, de még nem mehetett. Még nem.... Valamit őriznie kell. Nem emlékezett már tisztán, mi az a dolog, de a kötelességérzet nem engedte el. Időnként magához tért, azonban egyre hosszabbak lettek a semmibe vesző bódulatok. Így lebegett földi, és túlvilág lét között, már sok-sok ideje. Ha néha emberek jöttek, s a zajra feleszmélt, dühösen űzte el őket. Érezte, most is megzavarják nyugalmát. Valaki, valakik jönnek. Az ajtó nyikorogva tárult, s egy idős hölgy lépett be rajta, néhány gyermek kíséretében. Az utóbbiak zajos kíváncsisággal nézelődtek a dohos, pókhálókkal teleszőtt teremben. Ide évek óta nem engedtek be senkit, mondván: látnivaló nincs, egy rozoga tákolmány az egész, melyet le kell bontani.
Jelige: Test és vér
Test és vér
„Hová lettek a családi ereklyék”[1],
hogy vasveretű vakságunk meglepjék?
Tornyozódó napjaink szaltózzuk át,
szurkos árnyékok, nektek jó éjszakát!
Marcona arcainkon most fönnakad
festőin fröcskölt permet - emlék fakad.
Össze-összekoccanó évek élnek,
mikor test és vér össze nem beszélnek,
mégis egy tőre tódul ösztönből mind,
mint ősi törzsek, a magyar vagy az ind -
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Clarke
A távoli Föld dalai (A. C. C-nek)
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Együtt hamvadtak el a Földdel.
Nem szállnak már délre a fecskék,
Az óceán nem kéklik, az erdő nem zöldell.
Oh, átkozott neutrínók!
Ti, hírnökei a pusztulásnak.
Hogy tűrhették ezt az égi bírók,
Teremtményei a fantáziánknak?
De nem, nincs igazam! Hiszen,
Ha ezer évvel korábban robban Napunk,
Nem kelhettünk volna át Űrön, mint vízen,
S mindannyian a semmibe halunk.
De a hírnökök jöttek, s mi felkészültünk:
Megépítettük hajóink ezreit,
Melyekre először nem is magunk ültünk,
Nem számolta senki az utazás perceit.
Sok törékeny gálya a végtelen térben,
S mindegyiken ezernyi ember-csíra,
Kik századokon át repültek az Éjben,
Hogy végül megérkezzenek… Haza!
Mert a szerencséseknek új Haza jutott,
Mely nekik az Első és Egyetlen volt,
Az oktatógép elmondta, amit tudott,
S gyermekeink megülték a Föld felett a tort…
De nekik az Óhaza már nem sokat jelentett,
Hisz nem jártak Rajta soha,
Kezük serényen új Otthont teremtett,
S nem vágytak ők vissza már Oda…
Oda? De hova, az Ég szerelmére?!
Bolygónkat a Nap-nova elpusztította,
Ki emlékszik már a mézes bor ízére,
A felhőkarcolókra, a kis rőzse-dalokra…?
Én. Én emlékezem.
Mert az utolsó hajón jöttem el
Társaimmal a Földről, már személyesen.
Ott születtem. Ott nőttem fel!
Mert a végső években is fejlődtünk tovább,
S így útra kelhettünk quantum-szárnyakon,
Mi, az utolsók, a könnyterhes cimborák,
Egy jégpáncélos hajón, fekve fagy-ágyakon.
Mindenre emlékszem.
Arra, hogy pusztult el drága Földanyánk.
Arra, hogy a legvégén csak hatalmas, vörös szem,
Olyan volt a Nap, áruló Atyánk…
Láttam az emberek őrületét,
Világok pusztulását,
Az öröknek hitt piramisok izzó süllyedését…
Milliók halálát, társaim bús gyászát.
Mit tudhatnak erről a mai emberek?
Számukra mindez csak történelem.
Nem mások ők, csak naiv gyermekek,
Kik nem osztozhatnak énvelem!
Oh, hol vagytok New York, Róma, London, Barcelona?
Szép mezők, tengerek, nagy hegyek?
Szó szerint köddé vált az ember első Hona,
Városok, tájak, Isten veletek!
De tudom, nincs vége mindennek,
Hiszen, ha őseiket meg nem is érthetik,
Örökké élni fognak csodái a Földnek,
Mert „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: noam
Varázserő
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? – ez állt az asztalon hányódó táviraton. A papír megsárgult, rajta apró rúzsnyom. A következő mondat elmosódott, az aláírást nem lehetett kivenni.
De Áriel Horvathnak nem is volt rá szüksége. Tudta nagyon jól, kitől jött a távirat. Melissa Karacs követel évek óta holmi “családi ereklyéket”, ám Áriel mindeddig ellenállt, nem küldött Melissának semmit.A többeszám használata amúgy sem volt indokolt.Egyetlen tárgyról volt szó, meg egy ahhoz tartozó apróságról.
Jelige: corpam
Temetőben
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
anyák-apák szavai,
kongó harangok álma?
Sírra fúj a szél, a méla kék
ég porhadt ősök hamvai
között szitál ma.
Jelige: Shila
Emlék
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Félelmes kérdés, mely korai még?
Kiszáradt élet, elsuhant víg kacaj.
Szív hangos dobbanása. Élni akar?
Jelige: mult a jelenben
Múlt, melynek története a jelenben pereg...
"Hová lettek a családi ereklyék?"[1] Tudom, hiába keresem!
Elveszítettem őket, de szívembe zárván visszaemlékezem.
Szép napok voltak, mikor még a régmúlt kereke gurult,
Futottam a mezőn, kislányként, de még oly bizonytalanul.
