Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Jelige: Hollókéz
Hollókéz
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
egy átlag-éjen kutatom okát,
talán fagyos szél, mit isten okád?...,
sírni kéne, s egy imát is rebegnék.
Jelige: tipptopp
Családi kincs
– „Hová lettek a családi ereklyék”[1]?! A tavalyi nagytakarításkor még biztosan megvoltak!
Az ikrek összevihognak. – Emlékeztetnek gyökereinkre – szavalják kórusban.
– Évente egyszer, mikor elővesszük őket leporolni – toldja meg Bori.
– Igazán, Anya, ez csak a te mániád. Meg Nagyié – folytatja Juli.
Anya összetörten ül a komód előtt, s bámul befelé, mintha azon keresztül a múltba látna. Mikor könnyei kezdenek csorogni, az ikrek megijednek.
– Anya, ne csináld! Hátha előkerül!
Jelige: marcialo
Akvárium
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], mert világraszólóság ez, hogy ide csak bejön minden, hogy megvarródjon, kifestődjön, restaurálódjon. Ott van a kezükben, szállnak be velük a liftbe, aztán mikor jönnek visszafelé semmi, csak lóbálják a kezüket idétlenül, majdnem el is esnek, hogy már nincs nekik mibe fogódzkodni. Itt valahol a kutya nagyon el van ásva, impertinencia ez, barátom, impertinencia!
Jelige: Deep Purple
Hajsza
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
illatából fakadó gondolatok
s az élet sarában fuldokló eszmék,
melyeknek még csupán a gyomruk korog?
Lepsénynél még megvolt, villan eszembe,
és szemembe csap a dugattyú zaja;
repülök, kis híján azt is elfeledve,
hogy honnan indultam, s nem csak, hogy „hova”.
Az utakon viszketőn őrjöng a por,
ereimben érzem ős kristályait.
Csak két dolog biztos. Tudom, hogy mikor
és hol nem lassíthatok le: most és itt.
Amint visszaérek a kapuk mögé,
érteni fogok mindent téltől őszig.
Ki képtelen erre, már most a múlté,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: GALAGONYA
Késői tapasztalat.
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], féltve őrzött tárgyak, titkos zálogok, anyákról lányokra, apákról fiúkra szálló családi tradíciók, dokumentumai a múltnak, megőrzőik emlékeinek, melyeket megtépázott az idő és a történelem és melyek, ha nem vigyázunk rájuk teljesen, eltűnnek, megsemmisülnek.
Jelige: vers
Apáink és a jelen
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A régi megszokott mosolyok, szerető, meleg ölelések.
Tombolva várjuk, hogy múljon már az élet.
Ideges énünk megtorpan a részletekben,
s befalazódik a meg nem oldott, megoldhatatlan elvárások,
s az elégedetlenség siető várótermeibe.
Helyet az újnak! Vesszen sok ócska, botor reményünk!
Többé már nem divat a hűség, a becsület csillaga is megkopott.
De a poros padsorok halvány firkái még említik a régi iskolát.
A titok bennünk születik meg és túlél századokat,
lerántva rólunk az összes arcot,
mit ezidáig viselni kényszerültünk.
Bárhogy is akarjuk, hogy jók legyünk,
hogy megfeleljünk embernek,
világnak, ösztönnek. A mindenségnek.
Apáink tévedése úgyis továbblángol mibennünk
és emészt, olvasztja létünk tartalékait
az idegen, párás ködvilágban.
De végül minden hiba elillan, felszívódik,
hiába szoktuk úgy meg, mint második bőrt,
mint jól szabott ruhát.
Búcsúzni kell! Helyet kell adnunk hát az újnak!
Poroljuk le avitt korok elherdált kincseit!
A katarzis már nincs oly messze.
Eresszük el az összes gyűlölt-szeretett
kényszerű rabszokást!
Időben felkel alvó fényünk, s bevilágítja
a tompaságba burkolt erőt magunkban.
Az ősök némán, szívdobogva várnak:
Számít-e még nekünk az ő küzdelmük útja?
Távoli létük csalódásban, félelemben,
gyönyörben és csodában minket megérint-e még?
Tanulhatunk-e még belőle?
Az ifjú szív vonaglik, gyorsul a légzés.
Felidéződik az a tiszta, lágyan simogató
első zene. Anyánk dalolta lényünk féltett zugába,
és most kitörő erővel dobban az éltető motor:
belénkszövődik múltunk, az emlékezés.
S egyszerre tisztán, homályos némaságban:
az ősök vére mintha újra áramolni kezdne,
a pulzus szokott ütemben dobol, a szellő újra érinti arcuk,
a rét virágszagú selyemruhája újra bódít…
Ez áldott percben még a halált is gondtalanság fonja át.
S az ősök mintha élnének újra.
Mert mélyen, a legtitkosabb őszinteségben
e derék, büszke apák megnyugodnak.
Felgyullad a titkok sápadozó lángja,
Látni hagyva az őrjítő, csupasz valót:
fiaik vérében továbbszáguld a gondjuk, szerelmük,
teremtő álmok, titkos ébredések.
Nincs választás, ez így örök és így tapad szívükhöz.
Múlhatatlanul összeforr a múlt, s jelen.
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Cherno87
Hazaút
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]… Akarom mondani erkélyek – jegyezte meg humorosan Henrik bácsi, ahogy öreg zsigulijával behajtott a kietlen Csernobil városába. Máli néni nem válaszolt. Csak élvezte a katasztófaturizmus nyújtotta hátborzongató látványt az anyósülés viszonylagos biztonságából. Amúgy sem szerette férje hasonlóan keserű poénjait. Az ablakra tapadva szemlélte a régi emlékek temetőit. Sok év telt el a robbanás óta, mégsem változott semmi. Illetve változott. Az emberek eltűntek. Néha egy-két szkafanderes alak átpásztázta a mérőműszerével a romokat, de ők is csak évente jöttek el, hogy megbizonyosodjanak a terület lakhatatlanságáról.
Jelige: Aramoo1981
Változó idő
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Szépen csillogók, halványan feketék?
Azokat már nem látom, eltűntek a mélyben,
Halkan távolodó szürke messzeségben.
Jelige: Még mindig itt vagy
Még mindig itt vagy
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? Egy száraz fa törzséhez nyúlok. Végig húzom, a kezemet a barázdák között a másikkal az arcomat simogatom. Elmosolyodom, érzem a hasonlóságot. Ahogy ez a fa megvénült úgy öregedtem vele én is. Ez a fa sok évet megélt, rengeteg emléket őriz nekem. Az őszi illat megült a tájban. A tekintetem a többi fa felé fordítom. Dicsőséges lombkoronájuk a megszokott színekbe öltözött, néhány levelük tovább élt a talajon. Néhai kedvesemet idézte vissza a táj. Ennél a fánál melyet már ölelek, találkoztunk először, ide szervezte minden összejövetelünket illetve randevúnkat. És itt esküdtünk meg e fa alatt. Oh, kedvesem… Tudnád, hogy repül az idő. Mintha tegnap lett volna közös életünk, a nyári ködben születünk és nevelkedtünk s meglepetéssel teli dicsőséges napok voltak azok melyeket közösen tölthettünk. De el kellett menned kívántam, hogy oly egyszerű legyen, magamra nem is gondoltam. Mert egyedül hagytál az életemhez kötve, de egy darab itt él bennem, nem hagy egyedül a nehéz napokon. Ezeket az időket nem törölhetjük csak úgy el, a mindenem te vagy kedvesem. Hol vagy, bár bárhol lehetsz szívem nagyot dobban mikor rád emlékezem. Bár itt lennél mellettem, fognád a két kezem. A szemeid tisztasága, az elbűvölő mosolyod még mindig kísért az álmaimban, elveszi az élettől való józanságom, de mindig felébredek és rájöttem, hogy az édes, soha nem volt ennyire keserű. Sajnálom, de ezek a sebek túl valódiak, soha nem gyógyulnak be többé. Itt viselem őket a mellkasomban, minden lélegzetvétel fáj itt belül, csillapíthatatlan a szomj mely szerelmedet követeli. A simogató kezeidet, s a kedves szavakat mely csak tőled lehetett a legszebb minden vasárnapi reggelen. Még a hosszú évek távlatából is nehéz elhinni, hogy elmentél. De az évek alatt sosem volt ennyire erős hiányérzeted. De most hogy ismét itt vagyok a számunkra szent helyen rátaláltam az ereklyére, visszahoztak hozzám. A szél felerősödik, körül ölel. Mégis itt vagy szerelmem? Érzem a fa sírását, látom, ahogy táncol a szélben. Lángol az arcom, hogy lehet ennyire gyerekes a félelmem, hogy a boldog képek most könyörtelenül keserűségbe burkoltam. Arcomat végig szántották a könnyek nem bírom elviselni, hogy így kell reám tekintened. Megnyugvást hozott a gyermeki hang, megcirógatta a fülemet. Az angyali gyermeki arc sietve közeledett felém. Arca aggodalomba húzódott a kabátomhoz kapott és szorosan átölelt. Lassan letérdeltem hozzá megfogtam bársonyos arcát és felém fordítottam. Nem kedvesem… nem tűntél el nyomtalanul. Itt élsz. Látom a szemei csillogásában, a fitos kis orrában téged fedeztelek fel. Már az első találkozásunknál tudtam, hogy visszakaptam az akaratlanul elfeledett érzést. Az én kis unokám hozta vissza nekem a boldogságot az életembe. Megfogtam kis kezét és szavak nélkül elindultunk haza. Nem kérdezte mi bánatom oka, már meséltem neki e helyről. Visszatekintettem a fához és már tudom… az eltűnteknek „szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Nimród
Halhatatlanok
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Ignác Rezső, alias, Görény idegesen szívta a fogát. Tudta, a nyilasok bármikor visszajöhetnek alaposabban körülnézni. A lakás a feje tetején állt, de a légoltalmi szirénák meghátrálásra késztették a betolakodókat.
