Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Jelige: Az írás olyan...
Emlékkép
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
melyeket féltve őriztek a régi polcok.
Porlepte emlékek és értékes pillanatok,
ami akár egy pillantás hatására felfedi magát.
Régen sokat jártam azokhoz a polcokhoz,
kislányként számonkértem valakit
kértem a nagymamát,
hogy mondja el a történeteket.
Emlékszem,mennyire vártam az estét,
hogy újra halljam azokat a meséket.
Jobb volt,mint egy rajzfilm.
Számomra ez volt a normális élet.
Ennek már rég vége,
a mesék eltűntek.
Ahogy a polcok is,
és a régi családi ereklyék.
Az alakokra még valamennyire emlékszek,
nagymamám mindig azt mondta:
Az őseink történeteire emlékeznünk kell,mivel
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Vakvaganyok
Emlékek tánca
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?, tettem fel magamnak a kérdést. Hümmögve rágni kezdtem a szemüvegem szárát és megpróbáltam megfogalmazni, hogy miért is jutott eszembe az a kis fadoboz, amit külön erre a célra készítettem egy asztalossal valamikor évekkel ezelőtt.
Jelige: piridomb
Kokojzaszedés
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] ,tépelődtem, amikor úgy jártam, mint Francois Villon: megláttam két jó formájú combot, elvesztettem a fejem, s megnősültem. Apósom egyik nyáron mondta: “holnap felmegyünk a Délhegyre kokojzát szedni”. A reggeli elfogyasztása után az Akadán utcából indultunk hármasban, s szeltük a kacskaringós utat, mikor a második fordulónál apósom két szóban kifejtette: “rövidíteni lehetne.” Nosza, vágjuk le a kanyarokat. Delet még nem kongattak, s két veder kokojzával ereszkedtünk hazafelé. Pucolás közben derült ki, hogy még egy vedernyi elkelne a téli zimankós napokon. Másnap édes kettesben vágtunk neki a hegynek, s hogy, hogy nem, már a komáék háza előtt előfurakodott homlokunk mögül az egyik, mindaddig kimeríthetetlen, örökzöld vitatéma, miszerint a fenyves erdő sokkalta szebb, mint a nagykoronájú, lombhullató “bugyifák”. Álláspontom az volt – mert megtaszított az ördög -, hogy minden tájnak meg van a maga szépsége, éppen csak észre kellene vegye az ember. No, ezzel az eszmefuttatással annyit értem el, mintha betörtem volna a rendőrség ablakát, fényes nappal… Közben bevettük az első kanyart. A másodiknál megpeccintettem a szószünetet azzal, hogy ideje lenne rövidíteni. Ha este lett volna, akkor b. nejem rám szakította volna a csillagos éget hogy merek ilyen bornírtságot mondani, “hiszen a rövidítésre nem itt kell betérni, hanem máshol, nem tudom, mert képtelen vagyok a tűlevelű fák erdejében tájékozódni”,s zúdultak rám a nyomdafestéket sem tűrő kénkövek.
Jelige: KALÁKA
A PAJTA VARÁZSA
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]... Szinte minden hétvégén leautózott a szülői házhoz, régebben azt gondolta, hogy a falusi levegő miatt, majd később rájött a hatalmas pajta titkaira, varázsára.A régmúlt idők megidézése, őseinek története ragadták meg, amiket sem könyvtárakban, sem levéltárakban nem talált volna meg.
Jelige: KOLINDA
AZ OBOLOSZ ÁRA
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
keresetlen emlékek tükörképei egymást bámulják.
Behavazott küszöbön hányszor lehet valakit átrugdosni, hogy megértse az íratlan szabályt:
Halálunk: séta a kereszt alatt.
Amit megválthatsz, kifizethetsz egymásra ragadt érmékkel, miket
megtisztított a Sztüksz zavaros vize…
Hiszen addig, az utolsó percig volt hite az örökké kétkedő halandónak.
Bizonyságodnál vásárolt biztonságod a nagyobb,
pénzedben bízó obolosz-gazda.
Egymásra forrasztva- rakva a nehezék, mit át kell vinned,
és itt már nincs jatt, borravaló.
Apró nem húzza zsebed, nincs gond a számlálással ellenőrzött
piti kis egyenlegeiddel, hiszen a csónakba préselt
csomag-testeinkkel szállítjuk a leendő porhüvelyt.
A zavartalan csónakút ára tisztességes eredetű,
nem lopott, mint borfoltos álderű, a tettetett mosoly, a hazug vigyor,
ahol az egyenes beszéd lábatlan hegymászóvá törpült, mert
végzetes hegygerinclövést kapott.
Nem mutatod ki, de az elvárt alázatodnál is nagyobb a félelmed,
hiszen érmekre váltva engedted, hogy
elrúgja csónakját az a kedvetlen, néma gnóm.
És már nem hörög hang, lehelet sem bűzlik,
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: Ballay Huba
Imakönnyek
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
melyek az elődök emléke fölött
lebegnek, mint nemzeti erény
széttépett zászlók rojtjai között?
Zúzott koponyákat őriztünk
tagnap, hogy átmentsük a mulandót.
Elvesztek. Mára csak szívünk
keresi zaklottan a fogódzót,
mint szúette karfát, a kapaszkodót,
széltől dűlt a nagyapa kopjafája
a gazos, tövises temető sarkában,
lemállott róla a székely kereszt:
hagytuk belefáradni a rothadásba.
Üres padláson, a kémény mellől
hová lett a leveles ládika,
mely mutatni akart a múlt felől,
de maghalt fagy űző lángok alatt?
S a régi kapuzábé, ha már kidölt,
miért fekszik árván a csűr mögött,
elfeledve rég a büszke recsegést
mikor állta az ellen döngetését?
Hová lett a görbe, bogos mankó,
melyen papó a sírig támaszkodott
Nem rég még figyelt a sarokpad
repedezett fogaival még állt a tálas,
Belógták csorbult repedt csanakok
mik édes borra emlékeznek, melyről
a pincében szuvas hordok mesélnek
már múltba ázott részeg meséket,
hát a lopó- o papó- hová lett?
Hová lettek a zord idők árnyai?
Miért nem zizzen egy hamis nóta
az utódok mesterkélt ajkain,
hogy az ereklyék dalát visszahozza?
Csak hamisan leng buja szél,
feledett-vesztett csatákról mesél,
a kard,s bárd hazug rozsdától vérzik:
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: REM EMBER
Családi történetek
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], hová veszik a kora délutáni napsugár, amikor még nagyanyám fogta a kezemet a temetőben nagyapám sírja felé menet? Hová úszik az elfújt születésnapi gyertyák füstje, hová illan az utolsó együtt töltött Karácsony ezüstfenyőjének fahéjjal és naranccsal terhes emlékeket örökre bevéső illata?
Jelige:Struby
Érték mérték
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Messzi múltba vesző fényes tarka lepkék?
Ma még édes emlék, holnapra csak álom.
Ki viseli gondjukat, őket hol találom?
Jelige: Judy
Oh ti kik régen éltetek
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
A bús néma alkonyat visszatekint.
Az asztal a szék, ez már mind nem él,
Egymagam maradtam csak én.
Jelige: Villámfény
Családi fényképek
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], az apám fényképe a kisszoba faláról, első elemisként az iskolapadban, bizakodó, okos tekintete, mely az enyémnél sokkal de sokkal fiatalabb, előre révedt akkor, de persze nem tudhatta, hogy most nyolcvan évesen, hogy fog visszatekinteni az életére. Egy kis parasztfiú volt akkor, középső gyermek, a bátyja és a húga között, hozzá volt szokva a munkához, szerette a növényeket és az állatokat, értett a gondozásukhoz.
