Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Jelige: Szivosjozsef
Az Anyákért, apákért…
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]? A tárgyak elporladtak, csak lelkünkben él s éjjel mikor kitekintünk az ablakon, látjuk a futó szelet a fák ágai között, háttérben a csillagokkal, csak ott élnek már a tárgyak. És az őszinte arcok. Amit hordanak, hamis, mint az életük. És vannak, kik őszinték, mint perceik s mindent ajándékként nyújtanak át mindenkinek, válogatás nélkül, ha kell, érdemtelenül is. Egy temetés, hol a szereposztás szerint hangsúlyozzák érdemeit az elhunytnak, a szülők, hozzátartozók, barátok, ismerősök körbe állják könnyes szemmel, az urnát, a koporsót, a sírt, vagy a ravatalt, s búcsúznak. Én a szemeket szoktam nézni, a könnyes szemeket. - Lehet, az őszinte könnycseppek kötik össze az emberiséget? És várom, de nem jön sehonnan a felelet. Az édesanyáé, mert méhének gyümölcse végleg eltávozott s immár szegényebb az élete fia nélkül… Ki két nappal ezelőtt mondta, ott az intenzív osztályon, hogy pár órával halála előtt, gyermeke szemében is könnycseppeket látott. A meg sem jelenő, vér szerinti édesapa, könnyezett e valaha gyermekéért? Ő az elmúlt húsz évben kétszer látogatta meg fiát, most is azt üzente, bizony nagy az ő lelkifurdalása s nagy az ő szégyene, hát el se jön. A nevelő apa, aki elmondta, ezer és ezer kellemes percet töltött el örökre örökbe fogadott gyermekével. Aki hitte, mindig is hitte, apjává tud válni, a nappali és éjszakai idegbajok, álmatlan éjszakák ellenére is. Mert az utóbbi években kevés olyan éjszakájuk volt, hogy két órát végig tudtak volna aludni. Sokszor, már érkezése után, kora este lefeküdt, de milyen alvás volt az? Éjjel pedig? Aludt három órát, közben kétszer lerohant az emeletről, mert gyermeke ordított, dobálta magát az ágyban s próbálta nyugtatgatni. S így az édesanya is. Aki télben, fagyban, hajnalokban beült az apró, mindenes kocsijába, s kapargatta éhbérért a táblákról a szennyet, eltűrte a megalázó megjegyzéseket, csak hogy gyermekének az állami könyöradomány mellett, több jusson, akár egy apró kis rádió. S az esti, kedvenc tévésorozatát is csak fél szemmel nézhette, mert mosogatnia kellett a család által arrébb sem tett koszos edények s poharak halmazát. Aztán pedig anyját cipelte át a városon s falvakon barátnőhöz, rendelőintézetekbe, kórházakba. Nem beszél szívgörcseiről, fulladozásairól. Tüdőgyulladással, prizniccel melle táján bérben vasalta fillérekért a díszkendőket, de ki vette át kezéből a gőzölgő vasalót és ki mondta neki, anyu, menj pihenni, aludd ki magad. Senki, az élősködők közül… S itt van az unokatestvér, ahogy mindig láttam az utcán. Aki a másik oldalon az édesanya mellett végig támogatta a kisvárosi kocsiút szélén a világtalan, tétován ide – oda billegő testvért. Fiatal, huszonéves srác. Nem szégyellte, nem tartotta megalázónak, nem érdekelte, vajon mit szólnak a haverok, a barátok, barátnők, ha őt így látják.
Jelige: Agora
KULTÚRPISTA ADÁCSON
„Hová lettek a családi ereklyék”[1], a Csendkoldus elmenő pillanatai?
Jelige: Kormos Abigél
Fejfák árnyékában
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] koppan tudatom mélyén a kérdés. Talán nem is igazán foglalkoztatott soha, hisz jobbára úgy véljük megvagyunk az elődök hagyatéka nélkül is. Minek nekünk, holmi kiégett fapipa, lyukas mosdótál. Mit kezdenénk a pincében lapuló jobb húst látott lapítóval, ami nagyanyánktól maradt? A kasztennal, ha nem tüzeltük volna el, az üres szuszékkal, a melyben már a szú sem percegett, liszttől pedig rég kiürítve árválkodott a pitvarban, Csak nagyapánk szerszámai voltak benne. Amíg élt. Most már eldobtuk a gyalukat, vésőit, melyeket olyan nagy gonddal élezett, mintha a nemzet kardja lett volna, a kanyarítófűrészt. Mind eldobtuk. Ott volt a déditől visszamaradt furdancs is. Nem tiszteltünk semmit. Mígnem....
Jelige: Meritamon
Jellem ereklyék
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Tűnt korokból lélegzik a festék.
Élő vérből alvad gyászálom
a tiszta felöltőn,
halvány magánnyal szárnyal
túl minden emberöltőn.
Dacol idővel, hogy a név, mit büszkén
visel,
ne robogjon céltalan az esti
gyorssal el.
Jelige: májusi eső
Ha nem is volt...
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
nem volt kis szobám...- kérlek mesélj.
Mondd, hogy volt fotó a falon
törékeny anyámat ölelő apámról,
őket is szerető nagymamámról,
kicsit görbe hátú, nevető nagyapámról.
Jelige: LIne
Roskadó remény
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
mi maradt mára? Csak illúzió, emlék.
...Múltba révedő megfáradt tekintet;
régi ház, a föld, ...eszi az enyészet.
Jelige:Leonor Shine
Jelen, múlt, jövő vágyai
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Elszálltak, mint megannyi lepkék
Nem törődünk azzal, hogy gyermekeink mit tesznek
Nem törődünk azzal sem, hogy vajon mit esznek
Jelige: idővadász
Emberi(az)idő (?)
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] kérdezte sírjából felkelve egy számomra ismeretlen test. – „Tavaly eltüzelte anyám.” - Válaszoltam ridegen, hiszen már úgy hozzászoktam családi házunk családtalan légköréhez, hogy teljesen elveszítették érzelmüket az én számból kiejtett szavak. Már egy jó ideje nincs családom. Szélnek eresztett minket a sors. Már évek óta csak két pont között cikázunk, mint hőmérőben a higany. Több éve már csak a hidegség marja szívünket. Amikor a szomszédházak felett izzik levegő, mi akkor is fázunk.
Jelige: Ariel59
Oltári kegyeletsértés
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
egykor oly víg bibircsókos csoroszlyák,
párkaként sorsunk végleg elorozták,
finom fonalát szépen összetépték.
