Hirdetés
Pályázatok » Kálnoky László 100
Jelige: Dorottya
Illatok, hangok
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
az édes fánkok, szén-meleg esték
a sehová föl nem írt szavak
az álmok, mik elpárologtak…
hová tűnt a dunyhák ős-melege
piték illata, vánkos deleje
merre lett a pincék dohszaga
a veranda csendje, a hold pitvara…
Elveszette-e az udvar téli csendje
a nyári lég jószagú rendje?
Meglelem még a tej savanyodó szagát
s jó kutyánk sárguló, eltűnő holdját?
Mikor a faluvégen járok egyedül
a fülembe egy nóta vissza-vissza csendül
öreg mamám csendes hangján hallom
elmosódott gyerek-emlék hangon…
a szívében szunnyadt ósdi dallam
amint énekli a mama gyöngyözve, halkan…
de a vekker, az undor, fölráz újra
keresem, hiába, a tűnt múltat dúlva,
nem maradt semmi csak ez az óra
meg a szavak, dallamok, ízek hódolója
fényképek, megsárgult széllel
fejfa, sokszor játszva a széllel,
illatok, hangok, mind távolba tűnik…
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: degeneration
Kálnoky László kérdezte
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]?
Eladtuk mind! Mit az osztrák, a német
S az orosz meghagyott, az önmértéket
Kínálva tartottunk egy kótyavetyét,
Ahol elkelt. Lett belőle zene, tánc,
Pár egzotikus falat, puccos pia,
Fehércsíkos-kékfüstös utópia,
Meg persze fájós fej, remegő kéz, s lánc.
A lánc jó. Összezárt szemek hajlékony
Szövete szövétneknél jobban vezet,
Összefűz embert, nyakat, kézzel kezet,
Erősen, és örökké, míg a fény illékony.
Jelige: Joe di Maggio
Kincsvadászok
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] - próbálkozott most már a direkt kérdéssel Szabó, miután eddigi erőfeszítései rendre kudarcba fulladtak. De a helyzeten ez sem változtatott, Mari néni tovább énekelte a „Nékem add a keszkenődet, kisleány” kezdetű nótát, Jóska bácsi pedig, 84 évét a sutba dobva, csizmájával verte hozzá a taktust.
Jelige: Hová lettek...
Hová lettek...
- „Hová lettek a családi ereklyék”[1] – suttogta maga elé a megtört tekintetű nő, miközben a kopott fotelban ülve a megsárgult fényképeket nézte. Arcát sűrű ráncok barázdálták, szeméből csendesen potyogtak a könnycseppek, de nem érdekelte. Egyedül volt, nem láthatta senki sem.
Jelige: Nicole Kinney
Múltba merengő
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Őrük, a padlás most üres és néma.
Kísérteni jár csak vissza néhány emlék,
dacolni jelennel, jövővel, s néha
Jelige: a madarak kirepülnek
A világ végein
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Hogy kallódtunk el így, még idő előtt?
Mert tudod, én rád gondolok hajnalokon, amikor félmeztelenül fekszem a tömbházunk tetején egy üveg rummal a kezemben,
hajnalokon, amikor perecszagú köd száll a piactérre, a vásárcsarnokra, és a kürtöskalácssütő bódék berrr berrr berrregése ébreszti a hajléktalanokat,
hajnalokon, amikor Gil-Scott Heron basszusfanfárja szűrődik ki rongyos redőnyök mögül,
hajnalokon, amikor a művház szellőzőjéből kocsonya és citrom illata szökik,
hajnalokon, amikor fiatalok tejbárakban beat nemzedéket szavalnak egymásnak,
hajnalokon, amikor a bezárt kocsmák még működő zenegépei az utolsó poros nótát pörgetik,
hajnalokon, amikor kristófok vonyítva öklendeznek balatoni faházak előszobájának hajópadlóján csücsülve,
hajnalokon, amikor magányos srácok grasszálnak kockaköves temzeparti sétányokon a szeretőjük gondolatával a hátizsákjukban,
hajnalokon, amikor a maradék hervadó gázrózsák is elfújattak a házmester vigyázó intésére,
hajnalokon, amikor a sörfőzdék zaja kánont játszik a riasztókkal,
hajnalokon, amikor narancssárga benzingőz hagyja el a nyitott tanksapkát, és gőzölög a csatorna is a rácsokon át
hajnalokon, amikor bizonytalan szerelmesek összebújnak egy lassú dal ritmusára, a jól ismert szólamokra, a lószúnyogok méla násztáncának közepette,
hajnalokon, amikor üres vagonok hagyják el a sorompók sávját, hogy ta-tamm ta-tamm ta-tamm és megtörik a sínközi pipacs szára is,
hajnalokon, amikor a halászléillatú kapualjakban kóbor kutyák fogócskáznak,
hajnalokon, amikor a postások nyeregbe kapnak és a negyedik műszakosok frissen huzatolt párnára hajtják izzadt homlokukat,
hajnalokon, amikor az ember elgondolkodik az életről egy felmosó vödör felett, és mégis mozog a Föld,
hajnalokon, amikor a vegyesbolt bevásárlókocsijai visszagördülnek helyükre tele zellerrel, karalábéval meg mosolygó gyerekekkel,
hajnalokon, amikor az ázott plakátokat körbevillogja a neon, és Karloff is lekerül az artmozi repertoárjáról,
Jelige: TARANE
Szép remények
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
Álom mesék,tűzszínű regég?
Hová tűntek a megbarnult képek?
Porrá szelídűlt,öreg emlékek?
Ki csente el halovány dalom?
Kinek őröl még a vizimalom?
Merre keressem a tarka réteket?
Ki lázít bennem új reményeket?
Ki mondja újra:Gyere és szeress?
Merre lelem meg,ki engem keres?
Hová tűnt őszülő nagyanyó dala,
mit templomi kóruson Isten hallana?
Hová lett nagyapó báránybőr kucsmája,
mit szürkére varázsolt élet iskolája?
Ki lopta el a fürge kis patakot?
Ki taszította be a régi ablakot?
Merre kelt félelmet a sánta kerülő?
Ki hiszi asszonyról,hogy őszinte szerető?
Ki néz rám újra,bizalommal telve?
Merre visz az ösvény árnyékba tekerve?
Hová lettek a megfáradt ekék?
Merre ringatóznak szél szárnyán a lepkék?
Hová tűntek ólomsúlyú terhek?
Merre az üst,miben boszorkák kevernek?
Merre a volna?Merre a talán?
Merre a lábnyom fagyos tél haván?
Merre az igen?Merre a nem?
Merre a lelkem?Merre a nevem?
Hová lettek a kíváncsi kérdések?
Merre vesztek el éltető légzések?
Hová lettek a játékos szavak?
Miért száradtak ki sós ízű tavak?
Hová lett a felhő éltető könnye?
Enyémet mától ki törölje le?
Hová lett a most?Hová lett a majd?
Mi az ami mégis egyre tovább hajt?
Hisz messze már a rég,messze már a lég,
messze már az út,messze már a rét.
Messze már a patak,messze a szőlőhegy,
messze már a kukorica,mit kő őről meg.
Messze már a kis ház,messze a kemence,
messze már a nadály,messze a fecske.
Messze már a falu,messze már a kert,
messze már a kóró,mit sparhelt melege rejt.
Messze már a kalács,messze a kiscipó,
messze már a templom,messze a bíró.
Messze már a kislány,messze a kisfiú,
messze már a hajó,messze a kapu.
Messze már a tél,messze a tavasz,
messze már a nyár,mi új életet fakaszt.
Messze már a mosoly,messze a szerelem…
Hogy mi maradt mégis?
Koszorú és verem…
De nem!Talán nem!Talán éled új mag!
Ifjú mosolyokban feltámad a holnap!
Nem tűnik el semmi!Megőrzik a lelkek
mit annyi éven át szerelmek neveltek.
Életre kel újra minden szín és álom,
minden mi lüktetve tarkítja Világom.
Minden megmaradhat tisztelve a régit,mert
„szellemképüket az utódok őrzik.”[2]
Jelige: agg napok
Tükörbe zárt válaszok
„Hová lettek a családi ereklyék”[1]
a régi világ, múlt töredékei?
A poros-mocskos padlást s pincét nézem,
s egy külső szemlélő nem is képzeli,
Jelige: Vasutas
Amikor a Bádogcsizmás ember…
„Hová lettek a családi ereklyék”[1] – a lélek emléktárgyai?
a.
A vércsepp a hó tetején belekuporodott a semmibe, mint apró tanya a térképen, a kusza vonalak közé.
b.
A medve rozsdás láncra fogva topogott, táncolt, szája szélén fehér hab, az idomár a hó nyomokban ingázva szedte a pénzt és mosolygott.
Ivánhoz, ott a sárban szólt Iréne: - Van egy szobám, hideg van benne, keretéről lóg az egyik ablak, de gyere, szeretkezz velem.
Iván már szédült a szája szélére telepedett csendtől.
Szalmiákszesz szaga volt.
Fázott.
Nézte az agyonűzött medvét.
Önmagán kereste a láncokat.
- Hallod? Gyere...
Hallotta.
Persze, de csak a csörgés kolompolt fülében.
Bőre alatt a monoton lüktetés.
A lánc sehol, nem tudott elrugaszkodni.
Lebegni.
A hívó szó ott függeszkedett felette.
