Jelige: Zivatar

Beküldte: admin, 2013-03-18 19:44:34  | Címkék: z

Lépteid nyomán

Meglestem Őt. Hat éves lehettem. Fekete, kötött kendőjét terítette a nyakába majd kilépett a lakásból. Hallgattam, ahogyan ismerős, szerény léptei halkabbá váltak, majd én is kiléptem a sötétbarnára öregedett, nyikorgó tölgyfaajtón. A lépcsőházban félhomály fogadott, csak a visszhangzó kopogás jelezte melyik emeleten járhat. Tapogatózva siettem utána. A házunk mögötti kicsiny zöldövezetben állt egy hanyatló homlokzatú, karcsú, sárga templom. Oromzatán a szobrok fáradtan nyújtóztak a mennybolt felé, a hatalmas gesztenyefák árnyékot vetettek a vékony pallójú padokra és az asszonyokra, akik tyúkudvarhoz hasonló zenebonát csaptak, dagadó mellel licitálva egymásra.

Irtóztam tőlük. Színesek voltak, mint az óvodai kifestőkben a figurák, akiket csupa harsány színű, olvadó hegyű ceruzával festettek ki a többiek. Arcuk gömbölyű fehérségét megtörte a száj piros íve, jóllakott testükön feszültek a ruhák. Kék, zöld, barna szoknyák hullámzottak körülöttem, a lebbenő anyagok között majdnem elveszítettem szem elől az apró alakot, aki óvatosan siklott be a rézveretes, hatalmas ajtó keskeny résszemén. Siettem utána, bár életemben először itt fogott el valamilyen furcsa félelem az ismeretlentől. Beléptem az ajtón. A hatalmas teret kitöltő hideg megsimította arcomat, majd eltűnt. Édesanyám az egyik sorban ült, kezére hajtotta a fejét. A folyosó melyen álldogáltam vörös szőnyeggel takargatta az évtizedek alatt megkopott fekete járóköveket. Két oldalamon padsorok, repedezett fájukat megfestette az emberi verejték. Felnéztem. Az aranyszín pazar, magamutogató fényűzése, pasztellekké fakult freskók. A sok szín nem bántotta a szememet. Egymásba simultak, lágyan tobzódtak előttem, kiegészítve egymást, diszkréten vezetve a tekintetemet egyik jelenetből a másikba. Lenyűgözve álltam gyerekfejjel is átérezve fenséges, általam nem ismert történeteiknek megfellebbezhetetlen tekintélyét, eltörölhetetlen fontosságát.

Mögöttem hirtelen a kinti asszonykórus jelent meg. Hangjuk hamarabb elért hozzám, mint ahogyan megéreztem testük kipárolgását. Élénk csiviteléssel löktek arrébb, padot keresve. Egyre több és több ember jött, a kapu szinte okádta magából a nyurga, megtört, egyenes hátakat, a merengő és szigorú tekintetű arcokat. A padok egyre teltebbeké váltak, nyikorgásuk figyelmeztetően harsant, de panaszos hangjuk nem talált megértő fülre. A fekete kendős, apró alak, akit egy percre nem vesztettem szem elől, felemelkedett. Gyorsan a kijárat felé indultam, de a befelé tartó lábak sűrűjében csak nehezen haladtam előre. Elbotlottam. Egy kéz nyúlt felém, elkapta a könyökömet, helyre billentve egyensúlyomat. Apró fehér kéz volt, hosszú, vékony ujjakkal, kicsire levágott gömbölyű körmökkel. Az érintése kemény, de a bőr meleg és biztonságot adó. Felnéztem, hogy lássam ki az, és anyám arcélét pillantottam meg. Hátrafogott hajából egy tincs kiszabadult és az arca körül ugrándozott. Kiértünk a szabadba. Könnyek gyűltek a szemembe. Leültünk az egyik padra. Anyám egy zsebkendőt vett elő valahonnan a kendője alól, felitatta kicsordult könnyeimet. Nem szólt hozzám. Hangtalanul, csendesen szemlélődve ültünk. Nem tudom, hogy haragudott-e rám. Nem tudom mi történt közöttünk aznap. Arra emlékszem, hogy a kezemet nem engedte el azon a délutánon és én nagyon nyugodt voltam. Nyugodt és talán még boldog is.