Jelige: villamfarkas

Beküldte: admin, 2013-04-08 20:50:26  | Címkék:

Az égi taxis

Egy csillag közeledik a májusi telihold felé. Villódzó, sárga csóva vette célba a csillogó gömböt, megállíthatatlanul siet felé. Már mindjárt eléri, az ember a szívéhez kap, csak nehogy nekimenjen! Nem tudom, melyiket féltem jobban, a millió éves jó barátot, vagy a sose látott lángoló tüneményt. De nincs baj. Az üstökös nem bántja a Holdat, egy pillanatra eltűnik mögötte, majd előbukkan a túloldalán. Én csak némán nézem, ahogy másodpercek alatt újra elveszik az égbolton, és felidézek magamban egy történetet.

Valahol az égben van egy út. Egy hosszú, széles autópálya. Milliók utaznak rajta nap mint nap, de ha egyszer majd te is ott állsz a közepén, egyedül fogod találni magad. Mert egy napon bizony rá fogsz lépni, ahogy mi mindannyian. Mert ez a halál útja.

Egy sötét autó száguld ezen a sztrádán. Évtizedek óta szeli az utat, és soha nem áll meg. A sofőr arcát a sebességtől akkor se látnád, ha melletted húzna el, de ha mégis lehetne, akkor a földöntúli boldogság minden apró jelét látnád rajta.  Az örömtől kissé nyitott szája alól kivillannak hófehér fogai, kerek napszemüvege mögül néha kigördül egy-egy könnycsepp, de ő csak az utat nézi, és a visszapillantó tükröt, ahogy ellenőrzi, tényleg azt vette-e föl, akit ott lát a hátsó ülésen.  Kezével többször idegesen végigsimítja rövid szakállát, mintha szó szerint le akarná törölni mosolyát.

Tízévente egyszer elszáguld a csillagokkal szegélyezett út egyetlen épülete mellett. A buszpályaudvar falai már nem töltik el semmi félelemmel szívét. Fehér buszok sorakoznak a parkolóban, közülük egy mindig ott áll a megállóban, és nézhetjük, ahogy az emberek odabent próbálnak helyet keresni maguknak. A peronon még nem láttuk őket, pedig ott voltak. Idegesen várakoztak, fel-alá járkáltak. Volt, aki még sírt, és volt, aki már örült. Többen izgatottan nézték a jegyautomata feliratait, és csak nagy sokára merték megnyomni remegő kézzel az egyik gombot.

A halottak lelkei jegyet vettek a túlvilágra induló buszokra. A Valhalla járata várta most az utasokat, és nem tartott sokáig, már ki is hajthatott az állomásról az útra. De nem kell azt hinni, bárki választhat. Egy öltönyös férfi vörös fejjel rugdossa az automatát, amikor az még hatodszorra is csak a Tartaroszba szóló jegyet hajlandó kiadni. Két kézzel püföli a gépezetet, majd végül háttal nekidől, és a földre csúszva zokogni kezd.

Ide kellene már évek óta megérkeznie a fekete autónak. A hátsó ülésen olvasgató léleknek már rég valamelyik másvilágon kéne békében nyugodnia. De a sofőr nem áll meg. Ez lenne az egyetlen feladata. Az ő dolga, hogy a holtakat fölvegye, és kivigye az utolsó állomásra. Van még rajta kívül más égi taxis is, de ő az egyetlen, aki hajlandó volt feladni a kötelességét valami másért.

Ő maga is ember volt valamikor. Ám míg a világból egy léhűtő munkakerülőként került ki, itt igazi hivatást talált magának. El kellett hagynia testét ahhoz, hogy megtalálja élete igazi értelmét. Büszkén végezte a feladatát.

Már ki tudja mióta szállított lelkeket, mikor egy különös helyre kellett érkeznie.  A Dózsa György útnál történt valami, ami egyenesen oda vezette. Az út számára üres volt. Ahogy az élők nem láthatták őt, úgy ő se az élőket. A halál mindig egy helyen van velünk, de nem mutatja magát.

Autó gázolt el egy nőt az egyik kanyarban. A fekete autó méterekre tőle állt meg, a motort még mindig járatva. A sofőr nem szállt ki, csak még erősebben szorította a kormányt, és várt. A nő, bár teste vérbe fagyva hevert az aszfalton, mégis kifogástalan küllemmel szállt be a kocsiba. Idős asszony volt, de még mindig fiatalossá tette az erő, ami benne lakozott. Határozott, örökké vidám természetű volt még életében, és holtában sem változott.

A sofőr hátra se nézett, csak elindult. Kellemes, lassú tempóban hagyták el a várost. Ilyenkor hagyta, hogy az elhunytak kicsit magukba mélyedjenek, gondolkozhassanak. Az út hosszú, ezért egy idő után mindig beszélgetett velük. Neki is jólesett hallani mások élettörténetét.

 Most is épp ezért nézett a tükörbe. A nő arcát kereste, majd mikor megtalálta, mit se törődve az úttal fordult egész testével hátra. Némán harapva ajkába bámult egy pillanatig a nőre, de mikor ő is visszatekintett rá, idegesen visszaült.

Kapkodva kezdte szedni a levegőt, nem tudta, öröm járja át, félelem, kétség, vagy éppen szégyen. Talán kicsit az összes együtt. Valami furcsa érzés ott remegett a gerincében, hogy „Bárcsak ne látott volna meg!”.  De csalódnia kellett.

- Fiam, mit csinálsz te itt? – nézett föl a nő könyvéből. Hangjából kedvesség sugárzott, mintha csak süteménnyel kínálna egy kisgyereket.

A sofőr szemei könnybe lábadtak, de még mindig idegesen bámulta az utat. Szája remegett, képtelen volt válaszolni.

- Mit keresel itt, kicsim?

A férfi orrán kifújta azt a rengeteg levegőt, ami felhalmozódott mellkasában, és elcsukló hangon válaszolt.

- Dolgozok, anya.

- És szereted? – kérdezett tovább ugyanolyan kedvességgel a nő.

- Igen, anya, szeretem.

- Akkor jó – mosolygott bele a tükörbe a nő, és tovább olvasgatott. Néha még fölpillantott út közben egy-egy kérdésre:

- És régóta csinálod?

- Jól fizet ez neked?

- Eszel te rendesen?

A sofőr fölvette napszemüvegét, hogy ne látszódjanak csillogó szemei. Egyre közelebb értek a pályaudvarhoz, ahol el kellett búcsúznia anyjától. Elbúcsúzni. Annak idején meg se tehette. Egy baleset vitte el őt is. Hirtelen. Esélye sem volt jó útra térni. Megmutatni édesanyjának, hogy lett belőle valaki.  De most volt lehetősége.

- Hova jövünk, kicsim?

Az autó kerekei egyre lassabban forogtak. A sofőr soha nem akart megérkezni. Nézte az egyre nagyobbá váló buszokat, a fénylő csillagokat. Lett belőle valaki.

- Sehova, anya – mondta.  Előre fordult, mély levegőt vett, majd, mintha csak egy kiáltást akart volna visszafojtani, összeszorította a száját, és beletaposott a gázpedálba. Csikorgó kerékkel húztak el az állomás mellett, és a sofőr végre visszamosolygott a tükörbe, amiben már csak az ismét olvasó édesanyját látta. Lábát továbbra sem mozdította a pedálról, az autó meg csak gyorsult, és gyorsult…

Azóta sem álltak meg. Csak száguldanak fenn az égen. A sofőr, értetlen kisgyermeki mosolyával, és anyja, aki néha felnéz könyvéből:

- És most tulajdonképpen mennyit kapsz te ezért?

Semmit, anya…