Jelige: Tommaso

Beküldte: admin, 2013-04-09 21:19:20  | Címkék: t

A holnap fogságában

Már egy éve volt hazulról távol a huszonéves fia, a fiatalúr, ahogy a cselédek emlegetni szokták. Kedves, szép gyerek, és ezt nem csak ő, anyai szemmel látta így.
Most végre hazajön. Külföldön tanul, és bár nem szegények, mégis csak nagy szó, hogy özvegyként nevelte fel a gyerekeit, s taníttatta ki a legnagyobbat. A legidősebbet, a fiút, mivel mellette még volt két lánya. Mint az orgonasípok: a kilencéves kislány, a magát már szinte felnőttnek tartó tizenhét éves, fiatal lány, na és az egykor majd apja helyébe lépő huszonéves fiatalember. Most hazajön. Tegnap kapta kézhez a lapját, hogy mára várhatja. Ebédre ér ide, ezért a kedvencét főzette.

Már két óra is elmúlt, még szerencse, hogy a többiekre ráparancsolt, egyenek. Elég ha ő megvárja a fiút. Aztán holnaptól majd minden másképp lesz. Akkor majd betartatja vele is a déli ebédidőt.

Fél háromkor táviratot hozott a postás. Az összehajtott papírt kíváncsian bontogatta, vajon ki és mit ír. Nem szoktak táviratot kapni. A postáskisasszony kusza soraiból lassan böngészte ki a lényeget: „Drága Mama! Elnézésedet kérem, de valami közbejött. Csak holnap érkezem. Kezedet csókolom, Ármin.”

Először bosszankodott. De hát a rántott csirkének már amúgy is mindegy volt, az már másnapig nem bírja ki. Majd ölnek holnapra új csirkét. Ha már a fia azt szereti.

A rákövetkező napon, újból kezdődött a nagy készülődés. Csibekergetés, forrázás, a főtt tollszag egészen belengte az ebédlőt. Hiába szólt a cselédnek, hogy vendég lesz, jobban ügyeljen, ne jöjjenek be a konyhai szagok. Az asztal szépen meg volt terítve, közeledett a dél. Azonban a harangszó nem a kedves, várva várt vendéget hozta meg, hanem a postást. Na, ez is már mindennapos itt nálunk – gondolta. Most vajon miért jött?!

Hamarosan megtudta, bár ne tudta volna meg sohasem! Elájult, feltámogatták, mindenki zokogott, a hirtelenjében előkerített orvos azt sem tudta, melyiket istápolja, vigasztalja. A kedves, a szép fia, a fiatalúr, előző este baráti társasággal szórakozott, hazafelé balesetet szenvedtek, és egyikük meghalt. Az ő egyetlen fia halt meg, a szemefénye! Hogy lehet ezt túlélni?!

Felvitték a szobájába, ahol úgy feküdt az ágyban, mintha maga is halott lenne. Nem beszélt, nem evett három napig, tán még a szemét se hunyta le.

A negyedik napon, a cseléd már kora reggel ott találta a konyhában, amint nagy serényen az aznapi menüt állította össze. Hiszen vendégük lesz, az egy szem fia látogat haza, hát jó falatokkal kell várni!

Délben megszeppenve, csendben ültek a lányok az asztalnál. Várták, hogy megkonduljon a harangszó, de hogy utána mi lesz, azt senki sem tudta. Hiszen a kedves vendég ebédre ígérkezett ….napokkal azelőtt. Az asszony is idegesen járkált fel s alá az ebédlőben. Akkor, miután elmúlt dél, hirtelen észrevette az almárium tetején felejtett táviratot. Az elsőt: „Drága Mama! Elnézésedet kérem, de valami közbejött. Csak holnap érkezem…..”

Meredten nézte a gyűröttes papírdarabot, aztán felcsattant: „Majd kap tőlem a fiatalúr! Mindenki előbbre való neki a családjánál! Csak jöjjön haza holnap!”

Azzal, mint ha mi sem történt volna, asztalhoz ült maga is, és jelt adott, hozhatják a levest.

A nagyobb lány délután lopva felhívta az orvost, de az azt mondta, hagyják meg ebben a hitében az asszonyt, túl friss még a seb. Hátha pár nap múlva magához tér, s el bírja viselni az elviselhetetlent.

Másnap minden megismétlődött. A táviratot senki nem merte elvenni az almárium tetejéről, ahová az asszony visszarakta. Aznap, az előző nap holnapján, megint várták a fiút, délig. Akkor az asszony felmérgesedett, de azért szavain átsütött a szeretet: „Haszontalan fiú, csak holnap jön, pedig tudhatná, milyen nehezen várjuk!”

És ez így ment nyolc éven át. Az orvos gyógyítónak tán jó volt, de jósnak mindenképpen rossz. A távirat papírját évente frissre cserélték, azonban semmi más nem változott. Gyógyír nem volt rá, a feltétlen anyai szeretetre.

A nagylány férjhez ment, a kicsit eljegyezték. Aztán a fiatalasszonynak gyermeke született, s nemsoká meg is keresztelték. És azokról a nagy alkalmakról a fiú rendre elmaradt. Mindig az a holnap – zsörtölődött az asszony, és napról napra összébb ment. Csak a nagy hinni akarása nem szűnt meg, az maradt a régi.

Egy napon, épp a déli ebéd előtt, a szíve görcsberándult, és ott esett össze a terített asztal mellett.

Az orvos nem sok jóval biztatta a családot. Elhasználódott, elkopott a szíve a sok várakozásban – mondta. És ez egyszer igaza lett. Az asszony a mentőben örökre lehunyta a szemét, de utolsó szavaival még a fiának üzent: „Mondja meg neki, doktor úr, mire holnap megjön, addigra én is otthon leszek.”