Jelige: Szakadék

Beküldte: admin, 2013-04-10 23:50:41  | Címkék: sz

Változunk, de van, ami állandó marad

Beléptem az üres lakásba, ahol már senki nem ült a televízió előtt, hogy az esti sorozatokat nézze, már nem kuporogott senki sem a számítógép előtt, hogy értetlen kérdésekkel bombázzon, hogy mit és hogyan kell használni, valamint már egy árva lélek sem járkált fel-alá, hogy reklamáljon az ott hagyott mosatlanokért, a szétrámolt ruhákért, vagy, amiért nincs kiszellőztetve.

A lakás falai fehérek voltak, a terei kongtak, az emlékeket viszont elevenen ontatták magukból.  Ugyanilyen üresen állt, amikor beköltöztünk. Már gimnáziumba jártam, szóval minden egyes részletre emlékszem. A kabátom sarka az ablak alatt kattogó radiátornál égett meg, a fürdőben pedig a „Boci, boci tarkát” énekeltem, mert élveztem, hogy minden visszhangzik. A természet akkor ébredt, a madarak is vígan csicseregtek a márciusi ég alatt.

Aztán szép lassan belaktuk. Először még mind a négyen egy ágyban aludtunk, aztán lassanként mindenkinek sikerült berendezni a saját szobáját. 

Sok boldog pillanat és vitatkozás színhelye volt ez a hely, amit saját erőből, szinte egyedül tartottál fel. Egyedül te kerestél, a húgommal mi még tanultunk, édesapám pedig munkanélküli volt évekig.  Te cipelted a hátadon a családot. Néha eltört a mécses, olykor repültek a tányérok, de mindez azért, mert nem értettük, nem is érthettük milyen nehéz neked. Persze, mindenki szeretett volna, mindenki ígérgetett, de csak neked volt elég erőd ahhoz, hogy adj is. A legerősebb ember voltál, aki ismertem. Az idő és az események megedztek.

Utoljára körbenéztem, majd bezártam az ajtót. Többé már nem jövök ide, mint az otthonomba– morfondíroztam szomorúan –, talán még látogatóként sem. Miután a húgom is kiköltözött, úgy láttuk jónak, ha eladjuk. A fiókák kirepültek, a szülők pedig egy jobb helyen éltek már.

A teherautóban vártak a bútorok, a tárgyak és az emlékek, fényképek meg könyvek. Négy ember élete, akik már nincsenek, hiszen mindenki változik, ahogy mi is. Már nem ugyanazok az emberek vagyunk.

Beültem a volán elé, beindítottam a motort, aztán elhajtottam hozzád.

Ha te nem lettél volna, én sem lennék, és ezt nem csak a szó fizikai, illetve biológiai értelmében gondolom így. Tanultam tőled, erkölcsi mércét, meg példát mutattál. Persze, neked is vannak hibáid, nyilván nekem még annál is több, de igyekszem fejlődni és felnőni a feladathoz, hogy büszke lehess rám mindig, minden körülmény között. Kezembe vettem az egyik képet, amin az egész család mosolyog, és mintha engem néznél, a jövőbeli nőt, aki itt még csak egy kislány. Somolyogtam, majd eldöntöttem: ezt meghagyom neked. Biztos örülni fogsz.

A motor leállt, én kiszálltam, majd benyitottam az intézet ajtaján. Látogatási idő volt. Beléptem az ebédlőbe, te pedig ott ültél, és az arcod rögtön felderült. Egy gondozási központ szorgos mindennapijai tárultak elém: a konyhások sürögtek-forogtak, az idősek pedig vígan traccsoltak. 

Megváltoztunk, öregedtünk, de van, ami állandó marad: a mosolyod, és a minket egymáshoz fűző kötelék.

Visszamosolyogtam Rád a kezemben lévő képet lóbálva. A szemed erre felcsillant – már ezért megérte! Boldog anyák napját, drága édesanyám!