Jelige: sooltan

Beküldte: admin, 2013-04-10 14:26:48  | Címkék: s

Marika néni cseresznyevirágzása

Összecsúszott a tavasz a nyárral. A szél meglódul, röpteti a mandula és a szilvaszirmokat, akár a hópelyhet, de virágzik a cseresznye. Ilyet se láttam soha, mint most, hazafelé a lámpák alatt.

Csütörtök, fél tizenegy múlt öt perccel, benne az éjszakában. Sűrűre sikerült, kifutottam rendesen, azt hittem, soha nem lesz vége. Ülök a konyhában, lógatom a kezem, a lábam, nézem a mosatlant, rám vár. A jó tündér elintézhette volna, de nincs jó tündér. Nem sok, két tányér, anyámé, fényesre törölgetve, az enyém, a Laci fiam ételhordója, és az üres lábas, amiben főztem, a maradék a hűtőben. A fiam tízkor telefonált, hogy ma befejeződnek a vizsgálatok, négy napja szúrják, vágják, vigyek paprikás krumplit lecsókolbásszal, kiesik a szeme az éhségtől, eddig éheztették, reggeltől négyig járt a kerekessel osztályról osztályra. Fél éven belül második nagyvizsgálata rendelik be, és nem tudnak semmit. Borzasztó, mi történik vele, borzasztóbb, hogy nem látszik a vége. Nem működik a lába. Ha ül, olyan, akár egy rendes láb, de nem tud lépni vele. Egyik napról a másikra. Kelt munkába menet, és nem működött. Keze, feje, mindene rendben, csak a lábát nem tudja egyiket a másik után rakni, menni, dolgozni nem tud. Nem keres. Azonnal kirúgta a vállalkozó azzal, ha meggyógyul, jöhet, de minimálbérre se fizet táppénzt, mert akkor a cégének vége. Laci harminc éves. Minden nappal jobban fél, fogy és sárgul. A félelemtől fogy, a félelemtől sárgul a bőre. Hat hónap hosszú idő a bizonytalanságban. Én is félek. A kismenyem is fél.

Először anyám ebédjét szedem ki, hogy hűljön, ne veszítsek időt, aztán Laciét az egyik ételhordóba, az unokák adagja a hűtőbe.

Beviszem a kisszobába. Anyám a fotelban ül, ki se látszik, megy összefelé, csak a hangja mélyül, csak erős, ősz haja nő rohamtempóban. Két-háromhavonta vágta a menyem, de mostanában nem merem megkérni, hogy jöjjön. Hol az egyik, hol a másik fülével hallgatja a tévét, a fejtámla felállítja mindkét oldalon a hajszálakat, beesett szemével, horpadt arcával, mint egy beteg hímoroszlán. Tettem néhány kísérletet a hajkefével, de nem engedi. Ilyenkor odamordul recsegő férfihangján: „Ne mondja, hogy a hajtépés is az ítélet része?!” Azt hiszi, börtönben él. Mit számít, milyen a haja. Nem számít. Fürösztéskor gatyába rázom, amennyire lehet, a sampon csodákra képes, a sampon illatát szereti, lánykorára emlékezteti, kész.

Anyu, itt a gyógyszer, az ebéd, mondom anyámnak, mielőtt kettőkor rohanok a kórházban, kiporciózom a déli gyógyszert, langyos vizet engedek a pohárba, mert csak azzal hajlandó bevenni. Megfogja a kanalat, szájába vesz egy kolbászkarikát. Előbb a gyógyszert, figyelmeztetem. Étkezés után elakad a torkában, fullad tőle, tudja is, később nem hajlandó bevenni. Külön műsor naponta: előbb a gyógyszert. Próbáltam, de ha nem látja a tálon az ennivalót, még ennyi együttműködésre se hajlandó. Eldörren: „Mi ez, ételmegvonás?!”

 Amikor rám néz, tudom, megint nem ismer meg. Vagy összekever valakivel, és azt mondja, „maga nem tudja, de két lányt neveltem föl, iskoláztattam ki, mégis itt kell szenvednem ebben a lyukban.” Vagy konkrét személlyel kever össze a múltból, és azt mondja: „Zsuzsi, nem láttad Marikát?”. Anyám két éve él egy másik világban, ahonnan percekre bújik elő.

Küzdünk, nem adom fel, az orvosság lent, óvatosan eszeget, tör a kenyérből, morog, „szar ez, nem kenyér” közben bámulja a tévét. Megnézem a sarokban az elkerített bilit, semmi, csak a víz az alján, visszahajtom a fedelet. Időnként leáll anyám anyagcseréje, hiába a főzelék, a beleerőszakolt bodzatea. Pedig negyed hashajtótól is bokáig összerondítja magát. Ha észre is veszi, menni kell, nem ér el a biliig. A fürdőszobáig pláne nem ér el, azért vezettem be kínnal a bilirendszert, miután a harmadik tévéfotelt is ki kellett dobni, olyan büdösek voltak.

„Anya, miért üres a bili, tudod, hogy ha nem ülsz rá, jön a bélcsavarodás, aztán kórház.” A bélcsavarodástól még a kórháznál is jobban retteg. De most nem. „Elvitte a szart a nyuszi, rajta keresd!”

Futás a kórházba Laci ételhordójával. Az emeleti fordulóban vár a kerekes székben. Most ment el Margó, mondja tompán. Ennyi jó van ebben a kurva hétben, ha meglátogat valaki. Tudnak már valamit? Ezek?, mutat be a folyósóra. Az orvosok. Ha igen, nem árulják el. Lehet, hogy addig jó.  Lehet, Lacika, hogy addig jó, de legalább tudnánk valamit. A szobatársam feleségének kibökték, hogy a férjnek két hónapja van hátra, úgy intézzék a dolgokat. Ők tudnak valamit. Baszhatják. Laci, az ég áldjon, hogy beszélsz? Anyu, ma te mész a gyerekekért, el ne feledkezz róla. Magadnál legyél, hogy felejthetném el?

A menyem hivatala pénteken szabadnapos, elintézte, hogy be se kelljen járnia, csütörtök, péntek éjszakás egy éjjel-nappali bárban, de ma korábban be kell lépnie. Megoldottuk. Nem akartam, hogy Laci tudja a változást, ne idegeskedjen. A munka miatt én aggódtam, de a lány főiskolásként az összes nyarat végigpultozta, kellett a pénz. Most is. Megéri, kérdeztem, megéri, hogy nem vagy a gyerekekkel? Anyuka, mondja a menyem, a fizetésem duplája a havi nyolc nap. Szent ég, nézek.

A kórházból menet bevásárolok holnapra, és kihozom a kicsiket az óvodából. Öt és négy évesek. Mint a tűz. Anyámra csukom az ajtót. Nem kell, hogy lássák. A nagyobbik beoson a télen, rémülten kihátrál, néz rémülten, nagyi, bent lakik a boszorkány! Nem boszorkány, kicsikém, a beteg dédanyád. Kerülő, de végigbaktatunk a sétányon, itt a legkevesebb a veszély. Kavicsot dobálnak a vízbe, riogatják a kacsákat, meg-megállnak, vizsgálat alatt a ritkán látott térség. Kétpofára eszik a krumplit, különlegesség, az anyjuk soha nem főz, azt mondja, annyit evett gyerekként, hogy megfogadta, soha, de soha. Soha ne mond, hogy soha, gondoltam akkor. Hatig olvasom nekik a János vitézt. Tátott szájjal hallgatják.

Hatkor anyám vacsorázik, plusz a gyógyszeradag az altatóval. Előtte kihámozom a ruháiból, átdörzsölöm szivaccsal, ráadom a hálóinget, az alvós zoknit. Minden könnyen megy, engedelmesen. Nem lázad, nem tiltakozik. Fél hétkor indulok a gyerekekkel, a szomszéd, aki pultos napokon vigyáz rájuk, hétre érkezik. De nem jön. Nyolc óra, nem jön. Kilenckor telefonálok, hogy a menyem találjon ki valamit, mert nem maradhat anyám egyedül éjszakára. Kideríti, hogy útlezárás, a szomszéd beszorult, de egy óra múlva itt lesz. Úgy még belefér.

Féltizenegyre jutok haza. Anyám alszik. A tévé megy, a rádió szól. Betakargatom, szellőztetek, megnézem a bilit, üres. Leülök szusszanni, hogy eldöntsem, most mosogatok, reggel mosogatok. Nem való már ez a tempó. Istenem, csinálj valamit, kérlek. Segíts rajtunk.

Gyors zuhany. Hatra állítom a telefont. Búcsúzóul nézek kifelé a játszótérre, mandulaszirom eső a téri lámpák alatt.

Mintha egy perc telne el, amikor felbőg a telefon. Ijedtemben nem találom a kislámpa kapcsolóját, nem találom a szemüveget, félvakon nem tudom elolvasni, ki hív. A nyolcadik csörgésre lépek be, a városi rendőrség. Találtak egy zavarodott nénit papucsban, hálóingben a Palkovics padnál, a nevét nem árulja el, de az ő zsebéből való ez a szám, tudok-e valamit. Kiszáll belőlem az erő. Pillanat, mondom, rohanok a kisszobába, de nem kell eljutnom odáig, látom, nyitva a bejárati ajtó. Az ágy üres. A villany ég. Igen, mondom a rendőrnek, most látom, hogy édesanyám nincs itthon. Kérem a pontos címet, hazaszállítjuk.

Remegek. Istenem, atyaég! Nem zártam be az ajtót, nem raktam el a kulcsot, elvitte a kabátomat a fogasról. Még szerencse. A Palkovics pad három kilométerre tőlünk. Papucsban.

Az utcán várok. Két fiatal rendőr, az egyik nő. Anya lassan, segítséggel, kászálódik ki a hátsó ülésről, közben a rendőrlány idefordul: A néni nem akart jönni sehogy, várnia kell, azt ígérte Szerb Sanyinak, hogy cseresznyevirágzáskor a padnál találkoznak.

Fogom a karját, megyünk a házba. A küszöbön átlépve megáll, azt morogja: „Maga nem tudhatja, de két lányt neveltem föl, mégis rendőrök fuvaroznak”. Nem ismer meg. Szó nélkül lefekszik. Betakargatom, villany le. Keleten már világosodik.