Jelige: Segits nekem!

Beküldte: admin, 2013-03-24 22:43:41  | Címkék: s

Segíts nekem!

Leült, nagyot sóhajtott, hátát a padnak döntötte, két kezét összekulcsolta tarkóján, szemeit lehunyta és arcát átadta a nap melegének. A szellő és a nap csatát vívtak az érintés elsőbbségéért. A nő élvezte a helyzetet. Arra gondolt, soha még csak két férfi sem küzdött meg érte, nemhogy a természet eme két eleme, mely egyszerre képes vad rombolásra és meghitt gyöngédségre.

Lassan áttetsző burkot vont maga köré, amiről a külvilág zaja sorra lepattant. Csak a szél csiklandozása és a nap cirógatása juthatott át rajta. Gondolatai apró pitypangmagokká töpörödtek és minden egyes fuvallatra százával röppentek a magasba, súlytalan könnyedséget hagyva maguk után. Gyerekek szaladgáltak, kutyák csaholtak, madarak vircsaftoztak. A nő mindebből semmit nem érzékelt. Csak azt érezte, ahogy egész teste fénnyel telítődik, szíve pedig egész véráramát elárasztja a sárga lüktetéssel.

Két apró kéz, a láthatatlan burkon áthatolva, dobolni kezdett a térdén. A nő összerezzent, lenézett és szóhoz sem jutott a kétségbeesett mélykék szemek láttán.

– Segíts nekem! – mondta a kislány könyörgően, parányi ujjával felfelé mutatva. A nő azonban nem volt képes levenni tekintetét az angyalian gyönyörű arcról. Szíve a torkában dobogott.

– Segíts nekem! – ismételte meg a csilingelő hangocska, de választ még mindig nem kapott. A nő csak bámult rá, szempilláin remegő apró cseppekkel. A kislány nem tudta mire vélni a helyzetet, és tartani sem tudta tovább magát, szívszaggató sírásra fakadt. A nő felállt és mindent elsöprő hévvel ölelte magához, egyedül pár, a zokogástól meg-megrezdülő szőke fürtöt hagyva szabadon.

– Hát persze, hogy segítek neked! – zokogta most már a nő is, és mélyen magába szívta a gyermeki illatot.

– Itt vagyok, segítek! – csitította szelíden.

– A zsinór! – hebegte szipogva a kislány, arcát kiszabadítva a nő öleléséből. – A zsinór beakadt! Nem érem el… nem jön vissza… segíts nekem!

– Itt vagyok, cseppet se félj, segítek! – szorította magához még erősebben az apró, forró testet, majd a két kis könnyáztatta orcát tenyerébe vette. Kabátzsebéből zsebkendőt húzott elő, megtörölgette a riadt kék szemeket és az apró fitos nózit.

A vékony ujjacska ismét az égbe emelkedett. A nő ezúttal tekintetével követte, és a mögötte álló fa ágai között egy fennakadt papírsárkányt pillantott meg. Rózsaszín pillangóformájú sárkány volt, a végén hosszú, lelógó, kanyargós kék zsinórral, melyet a szél rákanyarintott az egyik alsóbb ágra. A nő kézen fogta a kislányt, a fához mentek, majd mindkét körömcipőjéből kilépve, szoknyáját kissé feljebb húzta.

– Ezer éve csináltam ilyet utoljára – mondta most már nevetve. Ezt látva most a kislány is megnyugodott, szelíden mosolygott a kissé ügyetlenül, ám még mindig szívből kacagó fára mászó nőre.

A nő, a fa legalsó, vastag ágára jutva, a fa törzsébe erősen fogózkodva felegyenesedett, majd lepillantott. A kislány, két kis kezét szája elé tartva, egyik lábáról a másikra topogott. A nő felnézett, lassan lábujjhegyre ágaskodott a göröngyös ágon, majd egyik kezével elengedte a törzset és a sárkányért nyúlt. Óvatosan kiszabadította a kék zsineget, majd fél kézzel saját csuklójára gombolyította. Szépen lassan, óvatosan visszamászott a földre.

A kislány csillogó szemekkel nézett rá, a nő mosolygott.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – szökdécselt vidáman, közben parányi tenyereivel tapsikolva, mint egy kis Jancsi bohóc. – Megmentetted! – éljenzett boldogan. – Megmentetted!

– Akkor megérdemlek még egy ölelést? – kérdezte a nő, karjait kitárva. A kislány szó nélkül kabátjához simult, arcocskáját a nő hasába fúrta. A nő felemelte, és kezeivel szorosan átfonva pörögni kezdett, olyan gyorsan, hogy a két lábacska súlytalanul lebegett körbe-körbe. Mindketten elszédültek és hangosan kacagtak. Majd a nő, mikor úgy érezte már nem bírja tovább, megállt, lassan leeresztette a kislányt, vissza a fűre, aki szívből jövő Köszönömöt dalolt még egyszer, utoljára, vékonyka hangján, majd sarkon fordult és valami kis dalocskát dudorászva jókedvűen elillant, feje fölött, a levegőben szárnyaló rózsaszín pillével.

A nő hosszan nézett utána, még azután is hogy a kislány már eltűnt a lombos fák között, majd két kezét óvatosan a hasára tette, lassan leguggolt és összegömbölyödött, arcát, csukott szemmel, feltartva a nap utolsó sugarai felé.

– Segíts nekem! – suttogta a szélbe, és arcán, az éppen hogy felszáradt utakon, ismét könnyek szaladtak lefelé.