Jelige: Nikica

Beküldte: admin, 2013-04-13 09:30:00  | Címkék: n

„Drága gyermekem!”

Ülök az árvaház lépcsőjén, és nézem, ahogy egyre csak esznek a gyerekek az ebédlőben. Én nem eszem… Nem vagyok éhes. Csak néhány napja kerültem ide, apám meghalt, anyám nem volt. Az utcán talált meg az igazgatónő, akit minden gyerek „Anyának” hív. Én nem fogom! Sőt! Rút boszorkánynak fogom hívni! Csak hogy tudja, nekem nem kell a szánalom, sem egy másik anya! Nekem nincs anyám!

Miután mindenki megvacsorázott elmentünk aludni. Álmomban megint anyát láttam… Ő ott volt, vigyázott rám és szeretett. Ölébe vett és annyit mondott: „Drága gyermekem!”  Megsimogatta a hajam és elhozott ide, a pokolba.

 Ébredésemet követően kivettem egy verseskötetet, és elkezdtem bemagolni: „Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra!” Oh bár mondhatnám én is ugyanezt! Oh bár láthatnám, milyen volt! Bár érezhetném tenyerét arcomon! De nem… Ő, akit úgy szeretnék életemben tudni, nincs. Nem is volt… Mit ér a gyermek, ha nincs anya, aki féltse?! Aki féltse hogy elesik! Aki vigyáz rá, ha megteszi első lépéseit? MIT ÉR?!

És ekkor… egy furcsa villámot láttam… elindultam felé, hogy megnézzem… mikor már a közelébe férkőztem, belém csapott…

…Magamhoz tértem. Az anyukám tartott karjaiban:

- Drága gyermekem! Hát élsz, hát nem ragadott el tőlem a halál?! Csöpp kis gyermekem, meggyógyultál? – ölelt magához szorosan.

Az üvegasztalon ott hevert a lázmérő és a lázcsillapító.

Lázálom volt.

Van otthonom, testvérem, apám, kiskutyám, és ami a legfontosabb… Van édesanyám.