Jelige: nagymama

Beküldte: admin, 2013-04-08 19:15:33  | Címkék:

Sorsfordító idő

A naptár a XIX. század utolsó évét mutatja, a novemberi estében az esőcseppek ütemesen verik a kis falusi ház ablakát. A szobában a cserépkályhából kellemes meleg árad, a mestergerendáról lógó petróleumlámpa imbolygó fénnyel világítja meg a szoba egyszerű berendezését. Falun a lakás bútorzatából nem lehet következtetni a tulajdonosok vagyoni helyzetére. Hanem az istálló… bezzeg már az épülete is tekintélyesebb a lakóháznál, és az állatok száma, de főleg gondozottsága, elárulja, hány hold föld birtokosa a gazda, és hogy a község „kasztjai” közül melyikbe tartozik.

  Az alacsony szobában három gyerek, a kép akár idilli is lehetne, a legnagyobb tíz-tizenkét év körüli, elmerülten olvassa a régi kalendárium folytatásos regényét, ki tudja már, hányadszor; a kisebbek sajátkészítésű játékaikkal foglalatoskodnak. Az apa, negyven év körüli parasztember, az asztalnál ül, fejét tenyerébe támasztja, őszülő halántékán lüktet a vér, tekintete merev, jól látszik gondok nyomasztják Ami a legszembetűnőbb, hiányozik az édesanya ilyenkor szokásos sürgés-forgása, és a vacsora illata sem lengi be a levegőt.

  Ehelyett a szobában izzadtságszag terjeng, és az egyik sarokban a bontott ágyból, a kockás dunyhák közül visszafojtott nyöszörgés hallatszik. Viaszsárga arcú fiatalasszony fekszik a gyűrött ágynemű közt, vékony ujjaival kisimítja arcából hosszú fekete haját, majd keze fáradtan hanyatlik a takaróra. A nemrég még oly szép arcra már csak a láz fest néha rózsát, de most sápadtan fekszik s csak hörgő légzése jelzi, hogy még él… és a szeméből előtörő könnyek, amelyek leguruló gyöngyszemeknek látszanak a lámpa sárgás fényében.

  Kint egyenletesen dobol az eső, mintha az is a reménytelenséget, az elmúlást hirdetné novemberi estében. A legkisebb sírni kezd, vacsorát kér – az apa felriad gondolataiból, haragosan felnéz, - a gyerek riadtan simul anyja kezéhez, aki védelmezőn öleli, és alázatos tekintettel néz férjére, és rekedtes hangon magyarázza a tennivalókat.

  Jól van, ne prédikálj annyit – csattan a férfi hangja.. Persze nem a szegény betegre  haragszik, - inkább az egész kegyetlen, kilátástalan életre, - mert a következő percben bocsánatkérően rámosolyog, és csendesen hozza be a megmelegített ebédmaradékot, és gyerekei elé rakja. Az asszonynak is hoz egy pohár tejet, de az nem nyúl hozzá – nézi a gyerekek étvágyát, és rettenetes fájdalommal hasít bele a jövő, ha ő már nem lesz - pedig tudja, ez hamar eljön - itt új asszony parancsol a gyerekeinek.

  Mert sejteni már korábban sejtette, főleg mióta orvosnál is voltak. Ugyanis amikor már eredménytelenül végig próbálták a falu összes javasasszonyának gyógymódjait, akkor felpakolták lovas kocsira dunyhák közé és elvitték orvoshoz a legközelebbi városba. Az orvos a vizsgálat után dühtől eltorzult arccal fordult az urához. „Maguk csak akkor hozzák a beteget hozzám, ha annak már csak pap kell!” Hát igen, sajnos ezt a beteg és családja is érzi, tudja. Az orvos megbánva a nyers kitörését, vigasztalóan mondja, ír fel orvosságot, pihenjen, és biztosan rendbe jön.

  De ő érzi, napról napra fogy az ereje, elkerülhetetlenül közeledik a vég. A fizikai szenvedésnél rettenetesebb a lelki kín, hogy három kis árva marad utána. A lelke mélyén eddig is tudta, majd új asszony jön helyébe, a kemény paraszt életben ez így természetes, egy gazdaember aki maga műveli a földjét nem ér rá gyerekeket „tutujgatni” meg a házi teendőket ellátni.

  De a ma délután… iszonyú jeges szorítást érez most is, ahogy rágondol.            Az udvaron az anyósa - aki ugyan nem lakik velük, de ő rendezi a családot, mióta ágynak esett - az udvaron egy látogatóba jött asszonnyal beszélgetett. Azt gondolhatták maguk vannak, de az ablak nyitva volt, s így a beteg minden szót hallott és értett. Még most is vacognak a fogai, ha felidézi a hallottakat.

  Az anyósa azt mondta, ha ő majd meghal, Vendelnek gyorsan asszonyt kell hozni, mert tőle nem várhatják hogy „belepusztuljon a munkába”. - Ugye szegény Vendelem is jól bevásárolt - mondta olyan hangsúllyal, mintha bizony szegény Anna maga kereste volna a betegségét, és csakis azért halna meg, hogy nekik kellemetlenséget okozzon. Mintha bizony 22 évesen, egészségesen, „gazdagon, kistafírozva”… no és a 20 hold földje, még ennél is nagyobb erdője, - amit a házhoz hozott, - nem lett volna méltó hozomány a Péntek családban.

Igaz az ő családja is „rangjukhoz megfelelőnek” látta ezt a házasságot: Anna a maga asszonya lesz, nem pedig menyecske a háznál – no és a faluban marad, ha szükséges, özvegy apját is segítheti.

„Bevásárolt vele a Péntek Vendel”- ismétli gondolatban az öreg Péntekné szavait.

Hát igen, gazdaasszony lett, „nemzetes asszony”, ami még most is rang a faluban, de azért a kor farkastörvénye szerint húzta az igát látástól vakulásig, 18 éven át, míg össze nem roppant.

Öt gyermeket szült, kettőt el is temetett. Most már csak tehernek érzik, hiába volt az embertelen robot - a jeges folyóban mosás „mert más asszony is ezt teszi”, két-három hetes gyereket otthon hagyva futni a mezőre, izzadtan bőrig ázva is dolgozni tovább - hát meglett az eredménye.

Mert a birtokot gyarapítani kell !!

Most az egész 18 év lepereg előtte, mikor anyósa szavaira gondol. „megbeszéltünk Vendellel, a Molnár Anna jó lenne, dolgos, szorgos, csak kemény természete van, de hát három fiúgyerekhez kell is a kemény kéz. Ugye nem minden fiatal lány menne hozzá egy negyvenes özvegyemberhez. Ugye ha bekövetkezik…mindenki megérthetii nem várhat gyászévet…”.

Zokogás tör rá, mikor idáig ér gondolataiban, hiszen még él és már szervezik, mi lesz halála után. De a legkegyetlenebb az anyai fájdalom, hogy az ő fiait mostoha neveli fel. Molnár Anna pattogós szavai szabják meg az ő érzékeny lelkű nagyfiának életét, aki még az ő hangosabb szavától is napokig borús arccal jár, s csodálatos szépen mond verset, amit szinte első hallásra megjegyez, imád olvasni. A tanító csodagyereknek tartja - megbeszélték Vendellel, hogy őt bizony taníttatni kell - az esze éles, s a fizikuma úgysem parasztnak való.      Ha ő meghal, ebből semmi nem lesz, hanem majd még új gyerekek születnek, az ő jövőjük lesz a fontos, és akkor Elek sorsa is az lesz, hogy kaszáljon, kapáljon, látástól vakulásig. Náci, - ez az eleven ördög, - még ő is kiporolta néhányszor, de kegyetlen a gondolat, hogy mostoha tölti ki rajta mérgét csínytevéseiért.

No és a kicsi, ez a göndör hajú, kék szemű, babaarcú kisfiú, - mindenki nevetve mondta, kár hogy nem kislány lett - olyan szép, közben keze megállíthatatlanul  simogatja a kócos kis fejet..

  Magasságos Isten, hogy fognak felnőni anyai szeretet nélkül?

Hiszen neki is a mai napig hiányzik az édesanyja, pedig ő már tizenhét éves volt, mikor elvesztette.

  A kis Jóska pedig nem is fog emlékezni rá, talán jobb is ha elfogadja anyjának azt a másikat.

Ahogy így végig gondolja, férjéhez érnek a kusza emlékek, hiszen ő igazán szerette, és úgy érezte, ő is szereti, érdes modora ellenére is. Nem volt „rossz ember”, sose ütötte meg, pedig a legtöbb családban hamar elcsattant egy-két pofon. De szavai sokszor ostorként csattantak, talán nem is felé irányultak - próbálja gondolatban is mentegetni - az élet, a napi küzdelem keményítette meg, kezei, - ha ütésre sem, - de simogatásra sem szolgáltak soha.

De, hogy már életében kiszemelje az új feleségnek valót… Talán már meg is állapodtak, ahogy anyósa szavaiból következtetve, a fájdalom úgy tört rá, hogy hangosan felsikoltott: - de még élek!!!

Szavaira felrezzentek a szobában lévők. Nagyfia sírva öleli át: Anyácskám, persze hogy él, és ne is hagyjon itt, zokogva ölelgeti, csókolgatja a kezét. Felnéz, szinte akkor  tér vissza  a jelenbe. A lámpa lesrófolva, a kisebbek már alszanak. Vendel ott ül az ágy mellett, és neki is könnyes a szeme, s rekedten szólal meg.  Ne sírj! Meglátod, meggyógyulsz. Úgy szeretünk, az nem lehet, hogy már ne légy köztünk.

Hirtelen egy suta mozdulattal odahajol, és homlokon csókolja, közben két könnycsepp is az asszony elgyötört arcára hullik. Ó milyen ereje van a szeretetnek! Az a két könnycsepp gyógyír az égő fájdalomra, és elsöpri a lidércnyomást. Igen, örülni kell a percnek, hisz ma még itt van azokkal, akik az életénél is többet jelentenek. Ki kell használni minden pillanatot, amit a sors még ad.

És mosolyog olyan szépen, hogy azt a mosolyt nagyfia élete végéig nem felejti el.

Egy hónap telt el, a novemberi nyálkás esőt kristálytiszta hólepel váltotta fel, ünnepel a világ, kis falutól a metropoliszokig harangzúgás köszönti a XX. századot.

  Új évszázad, az eddiginél merészebb álmok, tervek születnek az emberiség lelkében, agyában. Mindenki vidám, reményteli… vagy talán mégsem.

Reggel, ebben a kis dunántúli faluban újra megkondul a harang, a lélekharang.

Hírül adni a falu lakóinak, hogy P é n t e k  V e n d e l n é  született Péter Anna élt 40 évet, meghalt  az új század hajnalán.

A három gyerek békésen alszik, a legkisebb mosolyog álmában. Szerencsére nem sejti, hogy ő fogja elsőként édesanyját követni az elmúlásba, egy nagy világégés során valahol, messze Galíciában…