Jelige: Mother Earth

Beküldte: admin, 2013-03-23 21:32:59  | Címkék:

Egy hónap

Minden hónap ugyanúgy telik: apa távozása után sokáig minden rendben van. Anya jókedvű, felszabadult, vidám, csinosan öltözködik, sminkel, dudorászik; csak úgy árad belőle az életöröm. Gyakran felkap az ölébe, megpuszikálja az arcomat és nagyokat nevet, amit be kell vallanom, nem mindig szeretek, mert néha a legváratlanabb pillanatban kap el. Például, amikor épp a játékos kosaram felé tartok, ő pedig éppen akkor lép be a szobába. De aztán mindig megbocsátok neki, mert látom, hogy nagyon szeret engem.

Anya meg én nagyon sokat játszunk együtt. Amikor azt kérdezi, hogy hol van a baba oldalasa, olyankor már tudom, hogy menekülnöm kell, elbújni valahova, mert anya rögtön jön is négykézláb, huncutul mosolyog rám és nyalogatja a szája szélét. Nincs mese, szaladni kell, különben anya megfog, és harapdálni kezdi az oldalamat, ami nagyon csiklandós. Hasonlóképpen menekülök már akkor is, ha anya a füle husit keresi.

Fürdetéskor is nagyon szeretem anyát. Odaül a kád mellé és ott is folyton magyaráz valamit. Sokszor nem is figyelek oda, mert a labdák és a kavicsom, amit a lépcsőházi növény cserepéből csentem el, jobban érdekel, no meg a kisautó, aminek csak titokban szabad rágcsálni a kerekét, különben anya felteszi a polcra. Az az érzésem, hogy anya olyankor nem is hozzám beszél, hanem magával. Vagy az angyalokkal, akik szintén sokszor elszórakoztatnak. Szoktam próbálgatni én is, amit tőlük látok, de én akármennyire is szeretnék, nem tudok átnyúlni a falon, vagy csak úgy átmenni az ajtón. Olyankor nagyon megütöm a fejem, anya beszalad a konyhából, és értetlenül kérdezget, hogy miért kell nekiszaladni teljes erőből az ajtónak? Én mutogatok ugyan az angyalokra, de anya nem érti, azt hiszi a macikra mutogatok. Egyszer jól meg is szidta a „Ber from inglend-et”, amit a keresztanyukámtól kaptam, pedig nem is ő volt a hibás.

Aztán ahogy az idő telik, anya gyakrabban üldögél az ágyam mellett, amíg el nem alszom. Szomorúnak tűnik. Fel-felkelek olyankor, és vigasztalni próbálom, de ő mindig visszafektet az ágyba. Ha túl sokat akaratoskodom elalváskor, akkor fel is út, le is út, ott hagy, befekszik a saját ágyába, és nem foglalkozik velem. Pedig én csak azért akarom, hogy felvegyen, hogy megvigasztaljam. Néha engedi is.

Azt sem szereti, ha a konyhában téblábolok, amikor neki „dolga” van. Pedig én szívesen segítenék neki mosogatni vagy akár főzni is, csak fel kellene vennie. Ilyenre még nem volt példa.

Anya sokat ül a számítógép előtt elgondolkodva. Nem szereti, ha olyankor zavarom. Néha felvesz ugyan az ölébe, de ha én is használni akarom a számítógépet, akkor rögtön lerak. Én olyankor rend szerint sírni szoktam, de mintha meg sem hallaná. Aztán feláll és kimegy a fürdőszobába. Utána szaladok, de bezárja az ajtót. Nem enged be, pedig hallom, hogy sír. Ezt sem értem. Miért sír, amikor apa ott van a számítógépben?

Aztán hosszú idő után megszólal a kaputelefon. Én már tudom, hogy ez mit jelent! Apa megint itt van! Izgatottan toporgok az ajtó előtt, verem a kezeimmel és kiabálok apának, hogy mennyire vártam, jöjjön gyorsan, ölelgessen meg! Anya ajtót nyit és hátralép, hogy apa is beférjen a szűk előszobába. Apa rögtön felkap és megpuszilja az arcomat. Én olyan boldog vagyok, hogy repülni tudnék. Anya kicsit tétovázik, mintha nem tudná, mit is kellene tennie. Lesüti a szemét, elvonul a konyhába, és zavartan kérdezgeti apát, hogy utazott, milyen idő van Tatán meg ilyesmik. Nem értem a felnőtteket. Anya miért nem öleli meg apát úgy, mint amikor mások jönnek hozzánk? Pedig tudom, hogy várta, mégsem bújik oda hozzá, csak beszélgetnek, filmet néznek a kanapé két végéről, mintha idegenek lennének.

Aztán apával bemegyünk a szobába, és jókat nevetgélünk, játszunk. Ha anya kinn van a konyhában, olyankor katonásdit is lehet játszani, de ha bejön, rögtön abbahagyjuk, mert anya nem szereti, ő béke-párti, szokta mondani. Olyankor apa felvilágosítja, hogy a Baba oldalasa című játék sem béke-párti, mert ha az lenne, nem sikítoznék annyira, amikor harapdál. A vitának nincs se vége, se hossza.

Aztán eltelik a hétvége. Sokkal gyorsabban, mint ahogyan eljött. Apa veszi a málhazsákját, búcsúzóul nyom egy puszit anya homlokára, nekem az arcomra és elmegy. Egy ideig méltatlankodva állok anya előtt, hogy hova megy apa? Anya nem mondja meg, csak beleegyezik, hogy igen, apa elment, majd jön. Aztán a szemembe néz, mosolyog, és azt mondja: „Te vagy a Mindenem. Drága kicsikém!” Megkönnyebbülten sóhajt, megölel, majd puszit nyom a fejem búbjára és megint vidáman telnek a napok.