Jelige: mianyankkivagy

Beküldte: admin, 2013-03-31 22:53:45  | Címkék: m, lájkverseny

A mi anyánk

Sírt, megállíthatatlanul, sírni, azt meg kellett tanulnia.
Sírt, de nagyon, mikor a bíró elvtársnak, feje fölött a búzakalászos-vöröscsillagos címerrel, a pulpitusról kopogtak a megfellebbezhetetlen szavai, a Magyar Népköztársaság nevében, illegális határátlépésért, egy év börtönbüntetésre ítéli, ítéli az ő fiát, de zokogott a fia, a bátyám is, az alig húsz éves, az elítélt, a disszidálni akaró, majd odaborultam én is, s így rázkódtunk összekapaszkodva, három szegény árva, Tomi a bátyám, én, és ő, a mi Anyánk.

Nem sokára Tomi is megtanult egy sírást, egy más fajta, szinte üvöltő sírást, amikor hasra vágták a priccsen és négy vasmarok szorította le moccanatlanságig karját, fejét, mögötte meg szétfeszített lábai között hörgött, fröcsögött egy szőrös állat, így aztán nem csoda, ha az első beszélőn csak zokogni tudott, ezért aztán ő is csak zokogni tudott, ő, a mi Anyánk.

Sírt, mikor felvette a telefont, s recsegtek benne a szavak a távolból, anya, én kint maradok, hát persze, hogy erre csak sírni lehetett, ez az istenverte gyerek nem nyughatik, befizetett erre a bécsi bevásárló útra, bevásárló út, egy nagy lófaszt, tudta az már, mikor felszállt a buszra, hogy nem fog visszajönni, évekkel később, egyszer csendesen beszélgettünk, akkor mondta, még most sem tudom, tényleg a rendszer-ellenessége hajtotta a bátyádat, vagy csak egyszerűen bennünk van, a vérünkben van ez a szakramentumos kalandvágy, ez a lesöpörhetetlen mehetnék, hiszen én is megértem a pénzemet annak idején, a kommunista-ellenességet talán mégis elvetném, itthon nem ezt látta, én végig párttag is voltam, meg hát tudod, kint tanultam a szuban, persze hogy tudod, hiszen azt is tudod, ott lettem terhes a bátyáddal, mondta akkor ő, a mi Anyánk.

És csak sírt akkor is, mikor mellettem ült a Zsiguliban, már volt Zsigám, kezdtek menni a dolgaim, már nem volt velem semmi baj, velem nem volt semmi baj, mentünk Bécsbe az ausztrál követségre, ott kellett a vízumát intézni, ez volt a legközelebbi lehetőség, fiam, ki kell mennem egy kis időre a bátyád után, jaj, de jó, hogy legalább veled nincsen semmi baj, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy nem viszik semmire, már mióta kint van, már mióta nős, ketten keresnek, igaz, ott a kicsi, de még mindig bérlakásban laknak, nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt nem lehetne egy lakásra legalább befizetni, aztán a részletek majd csak elfogynak,  kint majd vigyázok a kicsire, a Dina is vissza tud menni dolgozni, mégis csak két kereset, két kenyér, meg majd főzök is rájuk, meg majd megtanítom én ezeket spórolni, mert spórolni, azt nagyon tudok, jaj, mi mindenünk nem lenne már, ha együtt maradhattunk volna a te apáddal, jól keresett, én meg jól spóroltam, de az a szekánt öreganyád nem bírta elviselni, hogy milyen jól kijövünk, meg hogy mindig lépünk előre egyet-egyet, ha apád nem hallotta, mindig azt vágta a fejemhez, minek hoztam ide ezt a fattyút, a Tomikát, még hogy a Tomika fattyú, pedig jól meg voltunk négyen, jaj, istenem, mi mindenünk nem lenne már, de szétszakított minket az a szekánt vén kurva, sose bocsátom meg neki, a holta se legyen nyugodt, jaj istenem, miket beszélek, teljesen elment az eszem - csak mondta, mondta, meg csak sírt, sírt, ő, a mi Anyánk.

Hát még akkor hogy sírt, mikor Ferihegyre tartottunk, alig három óra, s gépre száll, elindul a hosszú útra, Ausztráliába, rendbe kell tenni az ő nagyobbik fia életét, nem elég, hogy az első családját itt hagyta, asszonyt, kislányt, állítólag ugyan megbeszélték, hogy a Tomi felderíti a terepet Bécsben, aztán ezek utánamennek, de hát hogy képzelték, nem jön haza, és a családjának majd meghagyják az útlevelüket, persze, ahogy azt a Móricka elképzeli, persze, hogy elvették, persze hogy itthon maradtak, félig-meddig az ő nyakán, de ez még mind semmi, ott kint se bír ötről a hatra jutni, de ha kiérek, minden másképp lesz, eleinte mondta ám a bátyád, gyere csak, anya, várunk, nem vette komolyan, de amikor megtudta, hogy már Bécsben is jártunk, meg már a repülőjegyem is megvan, biztos kicsit pofára esett, hogy tényleg megyek - csak mondta, mondta, meg csak sírt, sírt, ő, a mi Anyánk.

Elnéztem ahogy távolodott kicsiny alakja, istenem, ez a csöpp asszony, egy buszos endékás úton kívül sose volt sehol se, még egyáltalán, reptéren se, most meg mindjárt elröpül a föld túlfelére, a világ másik végébe, hogy rendbe tegye a nagyobbik fia életét, néztem utána, de a zokogás csak hazafelé tört fel belőlem, már egyedül a Zsiguliban, rázkódott egy meglett férfi, akivel már nincsen semmi baj, bőgtem talán helyette is, istenem, mennyit kellett sírnia, mennyit rázta szegénynek a grabancát az élet, itt csak nehéz és szomorú lett a szívem, ahogy bezárult mögötte a departures-oldal fotocellás ajtaja, s csak kicsit nyugodtam meg, csak éppen hogy, mikor az jutott eszembe, hogy tíz-tizenöt óra múlva ki fog nyílni majd egy másik ajtó, egy arrivals-oldal, s felderül egy arc, várják őt, és boldogan ölelkeznek majd össze: Tom, máj brádör - és ő, a mi Anyánk.  

Hosszú, hosszú évek teltek el, ma már más idők járják. Ma már nagyjából két-három hetente fél délelőttöket szkájpizunk a bátyámmal, kibeszéljük a dolgokat, jókat röhögünk, gesztikulálva mondjuk a magunkét, istenem, most veszem észre, egyre jobban gesztikulálunk, majd elröpülnek karjaink, persze már lett lakásuk, nem is lakásuk, kertes házuk Sydney Liverpool városrészében, már az ottani lánya is szép nagylány, az itteninek meg gyakran könyvelődnek a számlájára az ausztrál dollárok.

Ha kérdezem a régi haverjairól, tudod mi van a Szittyával, bólogat, persze, őt is, meg a Kalát is megtaláltam a fészbukon, néha még csetelünk is, ha meg azt kérdezem, tudod, hogy két éve lebontották a városi házakat, ahol laktunk, akkor meg azt mondja, persze, láttam a guglin a műholdfelvételen, hát így van ez, mondom, más idők járják. Itt mindent meg tudunk beszélni, el tudunk intézni, múltkor mondta, add ki anyánk lakását, én meg mondom, kell a te aláírásod is, ketten vagyunk a tulajdonosok, mire ő, hát majd adok egy meghatalmazást, hogy eljárhatsz a nevemben is, aláírom itt a nagykövetségen, hitelesítik, aztán beszkennelve átküldik, szóval minden ügyintézés megy itt a neten, a szkájpin meg látom is őket, filippini feleségét, egzotikus szépségű lányukat, ők is látnak minket, a laptopot körbehordva a lakásunkat is meg tudom mutatni, szóval semmiért nem kell röpködnünk egymáshoz, nem kellenek departures meg arrivals ajtók.

Na és persze sokszor szóba kerül ő is, a mi Anyánk, érdekes, kisgyerek korunk óta, ha kettesben beszélünk róla, mindig csak így mondjuk, anyánk, a mi anyánk, emlékszel, hogy lebaszott anyánk, mikor szabadultál, hogy remélem fiam, összeszeded magad végre - például ilyen formán;  persze szólítani csak úgy szólítottuk, anya.

Van egy olyan szkájpolós napunk, ami kicsit más, mint a többi: a bátyám ilyenkor odatesz  a pécéje elé egy kis dobozt, úgy, hogy a kamerájával én is lássam, aztán folytatjuk a dumát, meg persze röhögünk, mint mindig, néha a dobozra teszi a kezét, akkor én is odapillantok, ettől egy kicsit úgy érezzük, ezen az október végi napon, hogy megint hárman vagyunk, a bátyám, én, és ő, a mi Anyánk, de persze hát ő már csak a dobozban, mert valójában valahol messze, messze, az isten tudja hol jár, illetve hát nem csak az isten, mi is tudjuk, hogy hol.

Mi Anyánk, ki vagy a mennyekben…