Jelige: Mandala

Beküldte: admin, 2013-04-02 20:38:41  | Címkék: m

Egyedül

A nagy forgatagban majd elveszett a fiatalasszony. Csakúgy hömpölygött körülötte a tömeg, mely mit sem törődvén embertársaival, sietősen hullámzott tova úti célja felé. A nő egy ideig hagyta magát sodortatni, majd más kiutat nem látván, egy mély lélegzetvétellel áttörni készült ezen a megzabolázatlan, kígyózó embersoron. Ahogyan előre gondolta, valóban nem ment zökkenőmentesen. Miközben az üzletek felé evickélt, egy magas sarkúban tipegő lányt enyhén meglökött, két rendetlenkedő gyermekével küzdő és egyre elkeseredettebb harcot vívó apuka lábára lépett, végül egy idős bácsi kalapját is leütötte, annak erősen kopaszodó kobakjáról. Sűrű bocsánatkérések közepette tört utat magának és pironkodva sütötte le szemét a bosszúsan villanó tekintetek kereszttüzében. Végre sikerült. Átjutott. Mégis megbánta már, hogy idejött. Számára az új bevásárlóközpont egyáltalán nem ért meg ennyi kellemetlenséget, akkor már inkább maradt volna odahaza, annak a három rosszcsontnak a társaságában, akiket nevelt és saját életénél is jobban szeretett. Csak hát nem egyszerű velük.

Nem könnyű. Zakatolta agya megállás nélkül, ezúttal mégsem gyermekeire, hanem a bevásárlóközpontban való tájékozódásra gondolt. Igazság szerint talán már nem is számít újnak, hiszen idestova öt éve épült, csupán neki nem volt annyi szabadideje, hogy eljöjjön és megcsodálja ezt a hatalmas építményt. Ám így, testközelből látván már cseppet sem találta csodálatosnak, mint inkább rémisztőnek és egyben tökéletesen feleslegesnek. Hiszen véleménye szerint semmiben sem különbözik attól a másik központtól, mely viszonylag a közelben található. Azt legalább már lánykora óta ismeri. Milyen fiatal volt akkor! Abban az időszakban, gyakorlatilag minden szabadidejét a bevásárlóközpontban töltötte barátaival. Együtt sétáltak az üzletek előtt, nézegették a kirakatokat és barátnőivel felváltva sikoltottak fel, ha valami szemrevalót találtak maguknak. Csak éppen kifizetni nem tudták. De egy idő után már nem is az volt a fontos. Az együttlét öröme, a sok bolondozás, nevetgélés, vihorászás sokkal többet jelentett számukra.

Kacér pillantásaik egy-egy jóképű fiú felé, mind-mind feledhetetlen és egyben visszahozhatatlan pillanat. Azok voltak a gondtalan idők!

Nagyot sóhajtott. Az egyik kirakat előtt megállapodott, és onnan nézte az emberáradatot. Hirtelen megsajdult a szíve. Maga sem tudta, minek tudható be a rátörő szomorúság. Vajon annak, hogy ebben a pillanatban úgy érezte, elszállt az a boldog ifjúsága, melynek nem élvezte ki minden egyes másodpercét? Vagy mert rátört a gyermekei iránt érzett csillapíthatatlan vágy? Talán. De hát éppen emiatt "szökött el" egy kicsinykét otthonról, mert úgy érezte ezt már nem lehet elviselni. Évek óta mást sem csinál, mint gyermeket nevel. Mióta is? Nyolc, igen, egészen pontosan nyolc éve. Akkor született meg Flóra. Nehéz szülés volt, de megérte, mint ahogyan a másik két gyermekének születésével járó összes fájdalom.

Mert élnek, mert egészségesek és életének boldogságai. Nélkülük nem is tudna már létezni. Éppen csak egy idő után úgy érezte, hogy kezdi elveszíteni önmagát, azt, ami még fiatalságából megmaradt benne. A lelke. Olyan szép volt, hogy szinte ringlispílt okozott a fiúk körében, valahányszor kicsípte magát. Volt is udvarlója. Nem egy, nem kettő... Olyan naiv volt. Azt hitte, hogy mindent megkaphat, csak akarnia kell. Mindent. Az élet eleinte kényeztette is. Mindene megvolt. Mindene. Majd később, ahogy kezdett felnőtt fejjel gondolkodni, élni és egyre inkább a nehezebb, de akkor még könnyűnek tetsző utakat választotta, döbbent csak rá, hogy bizony az élet nem habos torta. Egy idő után pedig megkezdődtek a valóban sok-sok nehézséggel teli évek.

Nyolc évvel ezelőtt született tehát Flóra. Öccse, Viktor három évvel később követte őt. A legkisebbik leánygyermek pedig, bátyja születése után három évvel látta meg a napvilágot. Éppen ma kettő éve. Bizony, Grétike kétéves lett. Főleg őmiatta jött el a bevásárló csarnokba, hogy ajándékot vegyen számára. Legalábbis talán ezzel hitegette saját magát. Hosszú évek után végre egyedül maradhatott gondolataival, az elmúlt esztendők során lelkében felgyülemlett emlékekkel. Önmagával. Már idejét sem tudta, mikor vásárolt valamit is személyesen? Az ínségesebb idők alatt ugyanis megszokta már, hogy nem engedhetik meg maguknak az újonnan vásárolt termékeket.

Természetesen az élelmiszer cikkeket leszámítva. De azokat a férje veszi meg nap, mint nap, a munkából hazafelé menet. A gyerekek ruházkodásáról való gondoskodás már az asszony feladata volt. Nagy segítsége, hogy beköttették otthonukba az internetet, így jóval olcsóbban tudott ruhákat vásárolni. Kevesebb pénzért, használtan. A kicsi lány persze megörökölte nővére ruhatárát, bár az sem mindent fedezett, hiszen Flóra nyári születésű lévén másféle ruhadarabokat viselt, mint Gréti, aki télen született. Szerencsére azonban Gréti gyorsan növő kislány, aki nagyon sok darabot tud még hasznosítani Flóra kinőtt ruháiból. De Flórának és Viktornak kénytelen ruhákat vásárolni, nekik nincsenek ilyen örökségeik. Flóra pedig igényes is, neki nem felel meg akármilyen ruhácska. Viktor is jobban szereti a márkás darabokat.

Azok pedig ugyebár nem olcsóak. De megoldja. Ha eddig megoldotta, eztán is gondoskodik arról, hogy gyermekei jól érezzék magukat öltözetükben. Hiszen ez mindenki számára nagyon fontos. Kell, muszáj, az önbecsülésükhöz. Neki is éppen erre volna szüksége, hogy visszanyerje az önbizalmát. Mert még fiatal, még nem olyan idős. Sőt! Még középkorúnak sem mondható. Csak éppen többet kellene törődnie önmagával. Vagy legalább egy keveset... Nem tetszett neki, amit a visszatükröződő kirakat üvegében látott. Haja szoros copfban összefogva, szeme körül enyhe árkokat vetett a kialvatlanság. Az évek során sokat fogyott, ezért kabátja úgy lógott rajta, mint árvagyereken a két számmal nagyobb ruha.

Idegennek is érezte magát abban a díszesnek tűnő forgatagban. A nők csinosan voltak öltözve, finom parfüm lengedezett körülöttük. Szépen sminkelt arcaikra öröm volt nézni. Nem úgy, mint őrá. Szürke galambnak érezte magát a csodálatos pávák és fácánok között. Holott neki is volna igénye a csinos kosztümökre, selyemblúzokra, felsliccelt, szűken szabott szoknyákra, magas sarkú cipőkre. Főként, hogy érezze, ő még igenis nő. Mert nő. Vágyik ő is a szép ruhákra, nem erről van szó. Csak az értékrendje változott meg. Új fontossági sorrendet kellett felállítson, melyben saját maga leghátul szerepel. Sokszor még a haját sincs ideje megmosni, olyan gyorsan elszalad az idő. Ő pedig hiába szalad utána, talán sohasem fogja utolérni.

Az a fiatal lány is, akinek az imént ügyetlenül a lábára lépett, olyan divatos volt, fiatalsága csakúgy vakított. Neki sminkre sincs szüksége a szépséghez. Ő maga a szépség. Pedig nem lehet közte és aközött a lány között több tíz-tizenkét évnél. Mégis, mintha fényévek választanák el őket egymástól. Ég és Föld. Egészen pontosan tíz év és három gyermek. Ennyi a különbség. Ennyi kell mindösszesen ahhoz, hogy az egyik erőteljesen tündököljön, míg a másik jelentéktelennek érezze magát.

Nem tudta megfogalmazni pontosan, mi volt az oka annak az ürességnek, amit ott, a bevásárlóközpont egyik üzlete előtt érzett, de kétségtelenül nyomasztóan hatott reá. El is határozta, hogy még megnéz egy-két kirakatot, de utána már igazán siet haza. Flóra lassan hazaérkezik az iskolából, Viktor is biztosan hiányolja. Gréti pedig talán már felébredt a délutáni alvásból. Nem szeretné sokáig magukra hagyni őket. Magukra? Hiszen nincsenek egyedül! Férje ma előbb elkéredzkedett az irodából, hogy fel tudja őt váltani arra az időre, amíg kikapcsolódik és magával is foglalkozhat egy keveset. - Szép kis kikapcsolódás! - Gondolta keserűen. Rájött, hogy hiába áltatja saját magát, és olykor bármily nehéznek is érzi életét, mégiscsak otthon van az ő helye. Otthon. Az övéi között.