Jelige: Jane Austen

Beküldte: admin, 2013-04-13 09:15:43  | Címkék:

Eskü

Ez a templom olyan hatalmas, hogy nem merek felkelni a helyemről, hátha nem találok vissza, pedig nagyon kell pisilnem. Iszonyat hideg van, érzem, csupa libabőr a karom, nekem nem mondták, hogy hűtőházban leszünk, mint a hullák, csak azt, hogy legyek csinos.

Az én esküvőmön megengedem, hogy mindenki olyan ruhában legyen, amilyenben csak szeretne. Nagypapi a kedvenc zöld-fehér kertésznadrágjában jön el, a fiatalok szakadt farmerban, meg rikító színű pulcsikban, Papi a nagy Safari kalapjában, és Mami... Mami. Vajon ő milyen ruhákat szeretett régen hordani? Én csak a pizsamáit ismerem; a pingvinest, a párducmintásat, a kockásat, a pillangósat, a halvány rózsaszínt, és persze a vöröset, amit ünnepekkor szokott felvenni. Azt hiszem, az esküvőmre is azt választaná.

Felcsendül az Ave Maria, újabb libabőr, ez a szólista sajnos bűn hamis, de a nagynénim mindebből semmit sem vesz észre: tündököl a habkönnyű, csipkés ruhakölteményében. Vagy fél millióba került kikölcsönözni, de olyan ártatlan, bájos és szép benne, akárcsak egy hercegnő a mesefilmekből.

Mikor kicsi voltam, sosem játszottam a babáimmal hercegnősdit. Talán, mert mindig is valami újat szerettem volna kitalálni, egy olyan játékot, ami csak az enyém. Talán azért, mert sosem tudtam megjegyezni, hogy melyikük melyik, vagy egyszerűen csak utáltam a ruhácskákkal bajlódni.

Vagy talán azért, mert Mami sosem tudta megtanítani, hogyan kell olyat játszani.

Az összes néni már zsebkendő után kotorászik, a nagynénim pedig úgy szorongatja Nagypapi karját, hogy szinte elfehérednek az ujjai. Nemcsak a ruha teszi különlegesen lenyűgözővé a megjelenését, hanem a hatalmas, Swarowski kristállyal kirakott nyaklánc is, ami kiemeli kecses nyakát.

Emlékszem, egyszer só-liszt gyurmáztunk az oviban. Egy hosszú nyakláncot csináltam pici rózsabimbókkal, mert tudtam, hogy a rózsa Mami kedvenc virága. Nagyon izgatott voltam, amint hazaértem, rögtön oda akartam adni neki. Papi mondta, hogy csak lassan, meg óvatosan, de én nem nagyon figyeltem rá, betrappoltam Mami szobájába, és elé álltam.

- Van egy meglepim - közöltem sejtelmesen, és vigyáztam, nehogy kilátszódjék bármi is szorosra zárt ujjaim közül. - Találd ki, mi az! - biztattam lelkesen. A kedvenc pillangós köntösében volt, a haja gyönyörű kontyban, de a szeme alatt vastag fekete karikák húzódtak. Meg akartam simítani őket, de valahogy nem mozdult a kezem, Mami hátralökte magát a hintaszékben, megvárta, amíg visszaér, aztán lassan megrázta a fejét. Két rakoncátlan, aranyló tincse kiszabadult, és körbe lengte az arcát, akár egy glória.

- Nem tudom - mondta végül, a glória eltűnt, arcán kíváncsi grimasz futott végig, ahogy a markomat vizslatta.

- Neked csináltam - jelentettem ki ünnepélyesen, szétnyitottam az ujjaimat, és Mami kezébe csúsztattam a remekművet. Nem volt elég időm, hogy megfigyeljem az arcát, pedig biztosan ragyogott, (Mami mindennek tud örülni, még a legapróbb dolgoknak is), mert a következő pillanatban az ujjai elengedték a nyakláncot, leesett a földre és ezernyi fehér golyócskává esett szét. Néhány golyócska begurult az ágy alá, a szekrény és a zongora közé, egy csomó pedig megakadt az ablak előtti vastag szőnyegen, és én nem tudtam felnézni, pedig Mami remegő kezeivel az enyémet kereste, ,,Semmi baj, tündérkém!'' - motyogta, de én tudtam, hogy nagyon is baj van. Mert abban a pillanatban vált számomra világossá, hogy Mami is egyik pillanatról a másikra csakúgy széthullhat és eltűnhet. És ezt senki sem tudja megakadályozni.

A nagynéném és a jövendőbelije az oltárhoz ér, és kísérőik magukra hagyják őket. A két fiatal szeme áhítattal teli és meleg, szinte hallani a gondolataikat: ,,Mától kezdve én vigyázok Rád'', ,,Minden nap egy újabb csoda lesz Veled!'', csak néhány kusza megjegyzés keveredik közéjük: ,,Csak megegye a násznép a tortát, mert valami félreértés történt, és marcipános-csokis helyett egy nagy csokis marcipán lett az egész...'', ,,Milyen aranyos a nagyid, hogy ennyire le akar minket fényképezni, felállt a helyéről, és rohangál körülöttünk, mint egy mérgezett egér, kár, hogy a profi kamerás emberünk most nem tud miatta dolgozni, na mindegy...''

Az első, közös családi videofelvételünkön a konyhában vagyunk, Mami éppen büfiztet, Papi pedig hirtelen kikap a karjából, és táncolni kezd velem, megkerüli a hűtőt, az asztalt, a gyümölcsös kosarat és a puha párnás székeket, mire Mami dühös lesz. ,,Te nem vagy normális, szegény mindjárt hányni fog, hagyd abba, hallod?! Ez egyáltalán nem vicces!'' – mondja szigorú hangsúllyal, pedig szinte már ő is kacag, Papi lelkesen bizonygatja, hogy mennyire élvezem, Mami erre odarohan hozzánk, és elénk áll. ,,Bolond!'' - mormolja szeretetteljesen Papinak, ő pedig lelassít, és a fél karjával szorosan átöleli. ,,Elvette az eszemet ez a két kis gyönyörűség!'' - mondja, aztán homlokon puszil engem, Mamit pedig szájon.

Az ifjú pár leül, először a Pachelbel-kánont játszák hegedűn, a hasam korgása az ötödik szólam, éljen, Papi rám kacsint én pedig belecsípek egy kicsit a karjába, és élcelődve a fülébe súgom: ,,Nem szabad ám bőgni''. Ő meg játékosan átkarolja a nyakamat, és odahúzza a fejemet a vállára. A percek lassan szállnak tova, a beszédnek vége, előkerülnek a gyűrűk.

,,Betegségben, szegénységben...'' - üti meg a fülemet a két szó, befúródnak, át a dobhártyámon, nagyot robbannak az agyamban, ,,Nem feltétlenül örökletes...!'', ,,Hidd el, egy nap el fog jönni az igazi, és semmi sem állhat a boldogságotok útjába!'', ,,Anyukádat tényleg pelenkázni kell?'', aztán a vérembe kúsznak, és szétoszlanak az egész testemben, és fáj.

A zene előtör az orgonából, Papi elenged, mert az egész násznép feláll, az ifjú házasok pedig kivonulnak. Az emberek kiroppantják megfáradt derekukat, és átdörzsölik elzsibbadt hátsó felüket. Újabb két élet forrt egybe ma.

Amikor már a kocsiban ülünk, Papi bekapcsolja a rádiót, ,,I want to be forever young…Forever young. Do you really want to live forever?” csapódik be a dallam, kitölti az egész autót, Papi egyből dúdolni kezdi, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy nem, én biztosan nem akarok örökké élni ezen a földön. Csak egy picit még. Csak annyit, hogy legyen munkahelyem, férjhez mehessek, és láthassam, ahogy a gyerekeim felnőnek. Ez mindenkinek járna, nem igaz? Ha Mami még élni fog valami csoda folytán, amikor nekem gyerekeim lesznek, lehet, hogy annyira fog remegni és lüktetni mindene, hogy nem is tudja majd őket a karjában tartani…

- Remélem nem baj, hogy nem maradunk vacsorázni – mormolja Papi a kormánynak. – Olyan hülyén érezném magamat, hogy mi ott szórakozunk, Mami meg egyedül gubbaszt otthon. Tudom, hogy ő mindig azt mondja, hogy akkor boldog, ha mi is…

- De mi akkor vagyunk boldogok, ha együtt lehetünk vele – fejezem be a mondatát.

A vacsoráról eszembe jut, hogy a Betegség előtt Mami minden nap csodálatos fogásokat varázsolt az asztalunkra. Mindenre megtanított engem, ami csak érdekelt, már egész kiskoromban tudtam, hogyan készül a palacsinta meg a túrógombóc, aztán alsós koromra már megtanultam a rakott krumpli meg a bableves receptjét is.

Később, ahogy Mami egyre rosszabbul lett, én vettem át a főzés feladatát. Mami ragyogott, egy újabb indokot talált arra, hogy örvendezzen, mert lám, az ő kis báránykája ügyesen elsajátított mindent, derék kis háziasszony, és igazi áldás ezekben a nehéz időkben, amikor más, az ő helyében kapkodhatná a fejét, hogy honnan szerezzen főtt ételt a családjának…

A kocsi lassan begördül az udvarunkra, és meglátom Mami törékeny alakját a sárga függönyön keresztül. Minket néz, és tudom, hogy mosolyog, átmosolyog a sok aprócska virág- meg epermintán, és hirtelen rosszul leszek, mert eszembe jut, hogy néha utálom őt, amikor így beszél, ilyen hosszan és lelkesen, szinte tündökölve. És hogy ilyenkor szeretnék az arcába kiáltani.

A gyomrom összeszorul, vágtázom fel a lépcsőkön, hogy majd’ hasra esek, ,,Mami, ez nem igazság!”, ,,Néha azért boldog vagy egy picit?”, ,,Ne félj, én biztosan meg foglak védeni!”