Jelige: incognito

Beküldte: admin, 2013-04-11 15:15:42  | Címkék:

Ki az igazi anya

Szép tavaszi nap volt.   A felkelő nap sugarai megvilágították az egész tájat. Egyetlen felhőt sem lehetett az égen látni. Az éppen újjászületni készülő természet egy csodás megnyilvánulásából kapott szemernyi betekintést az emberiség. A madarak csicsergésétől volt hangos a vidék, a fák szebbnél szebb virágkoszorúikkal szálltak versenybe egymással. A levegőben lehetett érezni—— Isten ma közel ma közel jön a világhoz. Júlia épp a lakásához közeli parkban sétált. Szerette ezt a helyet. Mintha egy kis édenkert lett volna a nagyváros beton dzsungelében. Egy sziget, ahol nyugalom ül mindenen, az emberek mosolyognak, nincs sietség, rohanás. Ez a töprengés, az emlékezés helye. Gyönyörködve figyelte a természet elé tárt csodáit. A szíve mélyén valami szokatlan érzés lett úrrá, valami idegen, új, oly régen érzett, már szinte boldog. Jó előérzete volt. Nem tudta mi ennek az oka, nem tudta miért van, de kellemes volt, felszabadító, mintha nemsokára minden rossz emlék kitörlődne az életében, mintha a jó Isten kárpótolni akarná valamivel szenvedéseiért. Úgy érezte, mintha olvadozni kezdene az oly sok év alatt szinte jéggé dermedt szíve. És akkor meglátta őt. Egy kislány kuporgott az egyik félreeső bokorban. Alig lehetett több mint tíz éves. Aranyszőke haja a földet érte, hatalmas kék, mélabús szemeivel valamit nagyon erősen kémlelt a távolból. A gyermek ruhája piszkos volt, haja csapzott, de hát nem ez a gyermeki kor természetes velejárója? Mikor észrevette az idegen tekintetet, nyaka közé kapta lábait, s futott, futott, míg a bírta. Júlia egyetlen szót sem szólt, csak hosszan nézte, amíg el nem tűnt szemei elől e parányi kis teremtmény, s még azután is. Lelkében újra felelevenedtek az oly hosszú ideje eltemetni kívánt érzések, a fájdalom, a hiányérzet, a veszteség kínjai. Eszébe jutott az ő szemefénye, élete boldogsága, a kis Eszter. Már több mint tíz éve nem látta őt. Utolsó találkozásuk óta az már felnőtt, lehet már saját gyermekei vannak, s már talán nem is emlékszik az édesanyjára. Júlia egy rosszul végződött házasságot tud a háta mögött. Természetesen minden jónak indult: szerelem, házasság, gyermek. Mi más is kellhet a boldogsághoz? Viszont ennek egy szempillantásra vége szakadt az nap, mikor a munkából hazaérve a gyermeki csók helyett, egy hitvesi levél várta, mely tudatta vele, hogy párja nem boldog vele, véget akar vetni kettejük közös életének, de a gyermekről viszont semmilyen körülmények között nem hajlandó lemondani. A lakás üres volt. Eltűnt a férj, s vele a Eszter is. Júlia élete is üres lett ettől a pillanattól kezdve. Azonnal a rendőrségre rohant, hogy jelentse az eltűnt kislányát, s hogy megmutassa a levelet, mely elszakítja az anyát gyermekétől. A rendőrség nyomozott, évekig vizsgálódott. Hasztalan. Mintha csak a föld nyelte volna el őket. Semmi nyom, semmi bizakodásra okot adó kilátás.  Az évek hosszú során az anya reményei egyre fogytak, szíve lassan megdermedt a fájdalomtól. Nem volt képes szeretni eztán. Nem engedett senkit közel magához, nem tárta fel senki előtt lelkét. Félt az újabb veszteségtől, a csapástól, melyet tudta, már nem élne túl. Gyakran csak órákig bolyongott a parkban.  Nézte a játszadozó gyerekeket, hallgatta a nevetésüket, visszaidézte a gyermekével itt töltött pillanatokat.

Ahogy a napsütötte tavaszi reggelen tovább sétált gondolataiba merülve, a bokorban meglapuló kislány képe méginkább visszaidézte szívének fájdalmát. Akkor pedig meghallott valamit. Sírás volt, keserves zokogás, melyre csak egy olyan parányi és tiszta lélek képes, mint a gyermeké. Korábban is hallott már hasonlót itt. A gyerekek játszanak, szaladgálnak, ugrálnak, néha elesnek, megütik a lábacskáikat, kezecskéiket, s aztán elered a könnyük. Ez azonban valahogy más volt. Elindult a hang irányába, s ahogy közelebb ért, arra lett figyelmes, hogy a gyermek mellet egy fiatal nő áll, s nem éppen finoman újra és újra rácsap az apró kezekre. Megszólaltak benne a már olyan régen elnyomni kívánt, oly sok fájdalmat okozó anyai érzések, s tudta, nem fordíthat hátat szó nélkül a látottaknak. Odalépett a fiatal nőhöz, s kedvesen, de határozottan felszólította, hogy ne bántsa tovább a kislányt. Csak most vette észre, ahogy a gyermek pulóvere felcsúszott a védekezés közben, hogy annak testét sok helyütt lila foltok borítják. Az anya meglepődve tekintett a már idősödő hölgyre, aki idegen létére bele mert avatkozni a gyermeknevelési szokásaiba. Durva, közönséges és bántó módon kioktatta Júliát, s a kislány neveletlenségével, otthonról való elszökésével igyekezet tetteit indokolni. A gyermek mindezt némán hallgatta, csak szívet szorongató sírása jelezte kínjait.  Miután az anyuka nyomatékosan megkérte Júliát, hogy ne avatkozzon a családi ügyeikbe, megfogta a kislány kezét, s rángatni kezdte azt. Az láthatóan nem akart hazamenni, de a gyermeki sors már csak ilyen——azt kell tenniük, amit a szülő parancsol. Júlia ismételten csak nézte az egyre távolodó gyermeket, aki újra és újra visszatekintett a nénire, aki szembe mert szállni az ő rendíthetetlen és határozott anyjával, s védelmébe vette őt azzal szemben. Nem tudta levenni a tekintetét a távolodó gyermekről, aki még mindig reménykedett abban, hogy ki tud szabadulni az őt szorító karok közül, s ismét elmenekülhet. Az anya viszont erősen tartotta, egyetlen esélyt sem adva a szökésre. Egyszercsak Júlia arra lett figyelmes, a lányára oly nagyon figyelő nő zsebéből kiesik a tárcája. Ő pedig mindezt látva csak némán áll, nem képes megszólalni, egyetlen szó sem jön ki a torkán.  A látottakból magához térve felvette a pénztárcát, hogy majd visszaadja azt tulajdonosának, ha az legközelebb a parkban jár, vagy ha van benne valamilyen dokumentum, az alapján keresi meg az ifjú anyát.

Hazament lakásába, mely annyi örömteli és fájdalmas emlékét őrizte. A házimunka elvégzéséhez látott, de gondolatai mindvégig a gyermeken jártak, s a testén levő sérülések nyomai jelentek meg előtte időről időre. Nem hagyta nyugodni az érzés: milyen körülmények uralkodhatnak a családban, ha egy ilyen törékeny lényt képesek ilyen sebekkel súlytani, mi késztethet arra egy gyermeket, hogy elhagyja a szülői házat. A gondolatai csak a délelőtt látottak körül forogtak, s eszébe jutott saját gyermeke, hogy ő nem hogy soha nem emelne rá kezet, de bármit megtenne, hogy még egyszer, csak egyszer láthassa őt. Csak ekkor jutott eszébe a pénztárca, melyet a parkban vett fel. Ahogy felnyitotta, iratokat talált benne, melyek a család adatait tartalmazták. Még mindig nem tudott szabadulni a nyomasztó érzés emlékétől, melyet a reggeli találkozás hagyott lelkében. Féltette a kislányt. S akkor eszébe ötlött valami. Ismét a rendőrségre ment, ahol már ismerősként kezelték. Most viszont nem a maga gyermekéről kérdezett. Megkérte a rend őreit, hogy nézzenek utána, mi folyik a családban, mert alapos oka van azt feltételezni, hogy a gyermek nem megfelelő körülmények között nevelkedik. A hatóságok továbbították a kérelmet az arra illetékes szerveknek, s Júlia legnagyobb megdöbbenésére megtudta, hogy a kislány a parkból egy árva gyermek, akit a család örökbe fogadott, s hogy már bejelentés előtt is feltételezték, hogy bántalmazzák. Miután fény derült az esetre a kislányt elvették az erőszakos szülőktől, s ismét árvaházba került. Júlia viszont ezek után már képtelen volt kitörölni emlékezetéből a bántalmazott árvát. A szíve oly sok év után ismét megnyílt, szeretetet érzett valaki iránt. Elhatározta, hogy ha már saját gyermekét nem nevelhette fel, jó életet biztosít valaki másénak, egy picinyke teremtménynek, aki ártatlansága ellenére már olyan sokat szenvedett. Kérelmet nyújtott be a kislány örökbefogadása ügyében, s hosszú jogi ügyintézés után fél év múlva hazavihette a sajátjaként szeretett gyermeket. Ki tehát az igazi anya?