Jelige: gésa

Beküldte: admin, 2013-03-31 10:50:10  | Címkék:

Rombusz

Mit szól a ruhámhoz? A maga kedvéért vettem fel kéket. Nincs panaszom, csak a szokásos citológia miatt; az értékeknél van egy kis eltérés. Miért izgulnék? Majd ha lesz rá okom. Hát nem gyönyörű ma az idő? Ha innen, az ablakból kinéz, maga is látja az eget. Az is kék. Meg persze a tenger, pont, mint a maga szeme. Imádom nézni a vizet. Tiszta, áttetsző, mint a magzatvíz.

Azt mondják, ha a gyerek túl sokáig marad odabent, a folyadék egészen zavaros és zöld lesz az ürüléktől. Most látom, a nyakkendőjén is apró, világoskék rombuszok. Illik a szeme színéhez. És az az apró barna szemölcs a szemöldökénél. Nyilván tisztában van vele, hogy ez a maga szexepilje. Nem, gyógyszerre nincs szükségem, már fél éve. Nemi élet? A két kezemmel, bár anyám szerint ez bűn. De mit várhatnék tőle, a kórházba is túl korán ment be, pedig még a magzatvíz se folyt el. Fájások sem voltak, egyáltalán. Az épület, így mesélte, üres volt és kihalt. Hogy jutott most eszembe? Talán a nyakkendőjén a rombuszok.

Anyámnak is volt egy rombuszmintás ruhája, a terhesség utolsó heteiben már csak azt hordta. Más nem is ment volna rá, pár hónap alatt szaladt fel a tizenöt kiló - évekig nem bírta leadni. Rám éppen húsz, a cipőmet sem tudtam egyedül bekötni. A hasamon a bőr valamiért még mindig nem olyan feszes, mint régen, anyám viszont egy idő után szinte teljesen elfogyott, bálnának tűntem mellette. Az összes ruha lötyögött rajta, a rombuszmintásat háromszor is magára tekerhette volna. Észrevétlenül emésztették fel a metasztázisok.

Amikor anyám a szülés napján bement a kórházba, a hasa még egészen fent volt, de a fájások egy idő után elkezdődtek. Aztán pontosan úgy, mint nálam, leromlott a szívhang. Én is ettől féltem, meg a köldökzsinórtól. Hogy rátekeredik a gyerek nyakára. Anyámat is császározni kellett volna, viszont az orvosnak lejárt a munkaideje. Nem műtünk, döntötte el néhány másodperc alatt, a szavakat olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy senki sem mert visszakérdezni. Talán programja volt, színház, ilyesmi.

De a gyereket csak ki kellett venni valahogy. A fiatal orvos végül a könyökével préselte ki anyám hasából a csecsemőt, aki addigra már nem lélegzett. Nem sírt fel, hiába ütögették. Ő csak legyintett, már nem érdemes. Pedig még csak az első volt. Anyám kis idő múlva még kettőt szült, halott csecsemőket.  Az orvos azokkal már nem törődött, rájuk sem nézett. Satnyák voltak, kisebbek, mint az első. Az ő véleménye különben is az volt, hogy ikerterhességnél normális, ha csak az egyikük marad életben.  Az, amelyik képes elnyomni a többit. A természetes kiválasztódás része ez is. Ha nem anyámtól hallom, talán el sem hinném. Ő leginkább arra emlékezett, hogy az orvos a köpeny alatt vasalt inget viselt, halványkéket, és a szeme színéhez illő nyakkendőt. Ízléses, apró rombuszmintával. A bal szemöldöke felett pedig egy aprócska, barna szemölcs volt. Többé nem ment ki a fejéből, még az utolsó napon is ezt emlegette. Onnantól kezdve kerülte a kékszemű embereket. Az orvos a szülésznő kérésére néhányszor még meglóbálta a gyereket a levegőben, az elsőt. Akkor végre felsírt. Anyám, aki addig levegőt sem mert venni, szintén. Több gyereke nem született, egyedül nőttem fel. De valahogy mégsem. Sosem vagyok igazán egyedül. Akkor sem, ha éppen nincs mellettem senki. Ijesztő volna? Nekem egyáltalán nem az. Már el sem tudom képzelni az életemet nélkülük.

Az asszisztenstől majd kérek új időpontot, maga viszont igazán elegáns. Operába készül? Ma épp a sevillai borbélyt adják. Ha siet, még éppen odaér.