Jelige: fenyőpinty

Beküldte: admin, 2013-04-14 21:26:04  | Címkék:

Döntés

Körülnézett, az utca néptelen volt.
Csak egy szalmakalapos férfit látott, amint fehér atlétatrikóban, a kiürített kukát próbálta bevonszolni távolabb a kapu alá. Végül ő is eltűnt.
Ahogy a hajnal lassan felette az éjszakát, egyszerre aludtak ki a kandeláberek. A szürke házfalak között szinte világított a fehér homlokzat. Ebben a derengésben lépkedett, hol lassabban, hol elszánt igyekezettel közeledett a cél felé. 

Meg kell tennie.
A kemény elszántság tucatnyi érvet sorakoztatott fel az elméjében, amelyek úgy álltak szorosan egymás mellett, mint az azonosításra beidézett gyanúsítottak.
Ezek az érvek szalajtották idáig, hogy megszabaduljon valamitől.
Valamitől, ami egyszerre jelentette számára a mindent, és a semmit.
Egyetlen okot sem látott, ami miatt meg kellene másítania a döntését, és belül megrettent ennek tudatától.
Azaz egyet mégis.
Amikor ez az egyetlen ok, mint ösztönszerű érzés előgyűrűzött, hogy átjárja, dacossága közepette is rendkívül elesettnek érezte magát. Kérdéseket tett fel magának, de nem tudta rájuk a választ. Válaszokat, a válaszokból megszületett elkeseredésre.
Végig megőrizte a titkot, pedig az sem volt egyszerű.
Megpróbálni elhitetni, hogy a vastag vékonyabb az árnyéknál.
Mondani, miszerint minden rendben, amikor nincs rendben semmi.
Ezt kellett tennie, mert nem volt más lehetőség. Húzni a fonalat az útvesztőben, mint Thészeusz*, és könyörögni az isteneknek, nehogy elszakadjon. Mert akkor nincs kiút.
Amikor a gondokkal magára maradt, látta hogyan, miként fut előle a zsinór, és tűnik el a kilátástalanság sötétjében, de akkor még volt ereje, utána kapott.
Fogta, tartotta, pedig felvérezte az erőfeszítés a lelkét.
Végül aztán belefáradt. Egyedül nem megy.
Ez a fonal most elszakad. Ő szakítja el.
Nem érdemes keresni az út végén lévő kijáratot, hiszen mögötte sincs biztonság, de annak még a látszata sem.
Megállt a portál előtt, a kezeiben tartott csomagot átfogva kísérletet tett, hogy a könyökével lenyissa a kilincset.
– Ne tegye… Ne! – hallatszott a háta mögül.
Megfordult.
Egy ősz hajú, hajlott hátú nénike állt előtte, fakókék szemei szinte rimánkodtak, amikor beléjük nézett.
– Bánni fogja kedvesem, higgye el, élete végéig bánni.
Elfogta a sírás.
Szájához emelte az apró, rózsaszín, bársonyos, izgő-mozgó talpacskát, amelyen úgy gurult végig egy könnycsepp, mintha csak azon gondolkodna, lefolyjék, vagy időzzön egy keveset.
Kiemelve arcát a barna batyuból, tétován ismét hátranézett, de aki megszólította, már nem volt sehol. Nedves szempilláin át kutatta a feketébe bújt törékeny, apró alakot, de azt mintha csak a föld nyelte volna el.
Megzörrent a bejárat, egy hirtelen keletkező légáramlás remegett végig rajta.
A két üveges ajtó közötti tartózkodóban krómozott lábakon nyugvó szerkezet állt mogorván, mintha arra várna, valaki emelje már fel az átlátszóra készült, bura alakú tetejét, aztán helyezze el benne terhét.
Anonim Babamentő Inkubátor, adta hírül felette egy tábla.
– Kicsikém, ne haragudj – zokogta a csomagnak –, kérlek ne…

*

–  Anyuci, ne felejtsd el, hogy szülői értekezlet lesz ötkor – szólt a szőke, copfot viselő kislány, miközben a táskáját pakolta.
– Tudom szentem, ott leszek, csak előbb a klubba kell mennem. Tudod, az Egyedülálló Anyák Klubjában tartok ma előadást.

***

* Thészeusz: Görög mondai hős, aki Ariadné fonala segítségével jutott ki a labirintusból.