Jelige: FeketeSkorpio

Beküldte: admin, 2013-04-08 20:43:38  | Címkék:

A túlélő

Lassan ébredek a tudatomra. Olyan mintha lent lennék valami feneketlen kút mélyén és fokozatosan egyre feljebb és feljebb másznék, még nem látok semmit, de érzem már az odafent varázsát, a mindent átjáró levegő bódító illatát. De ez csak egy megfoghatatlan érzés, amelyhez nem kapcsolódik semmi valós. Az érzékszerveim most még nem fognak semmilyen külső jelet, csak a legbensőm támadt fel, a lelkem keresi a kiutat.

Aztán egyszer csak felérek…

Szemhéjam rezdül, tétován megremeg, majd pislogok párat és végül kinyitom a szemem. Sötétség. Durva, rémisztő sötétség vesz körül, és nyirkos körülöttem minden, mintha valami kocsonyaszerű pocsolyában hemperegnék és nyálkásan szitáló köd venne körül. Alig lélegzem, tüdőm tátogva zihál, koponyacsontom lüktet.

Egy darabig szemezek a feketeséggel, töröm a fejem, vajon hol lehetek, mit keresek én itt. És hogy ki vagyok. Aztán a semmiből előbukkan egy halvány emlékkép, eléggé szemcsés, de ahogy ráfókuszálok, úgy robban be az agyamba a szörnyű felismerés.

A munkahelyemen voltam, végeztem a napi feladataimmal, pár szót váltottam még a főnökömmel, lelifteztem – mindennap ugyanúgy - az alagsori garázsba és azután… azután kezdetét vette a végítélet napja. Emlékszem, hogy befordultam a sarkon, már megpillantottam az autómat, amikor furcsa, semmihez sem fogható morajt hallottam, majd – előbb még csak enyhén – megremegett alattam a tömör beton, ezután a morajlás felerősödött, vad dübörgéssé alakult át. A föld egyre dühösebben hányta-vetette magát, mint a fékeveszett bika, aki le akarja vetni a hátáról a merész rodeóst. Elestem. Az épület megingott, majd fémes csikorgással lassan megdőlt. Tőlem két méterre megnyílt a talaj, milliméteres repedésből pillanatok alatt méteres hasadék keletkezett, egy óriásira tátott falánk száj, mely elnyelni készült. Aztán teljesen szétesett a világ. Az oszlopok összeomlottak, a tető egyetlen roppanással beszakadt, az autók egymásra torlódva gyűrődtek formátlan roncshalmazzá éktelen hangzavar, az anyag iszonyatos halálsikolya kíséretében. Tomboltak az elemek, tombolt a rideg valóság és én - parányi lény a világegyetemben - csak tétován vergődtem, majd zuhantam alá…

… És most itt vagyok a sötétben. Megpróbálok óvatosan feltápászkodni, kezeimmel a földre támaszkodnék, de nem bírok megmozdulni, valahogy beszorultam. Furcsán kétrét görnyedve fekszem, olyan mintha lebegnék ég és föld között, de nem érzek semmit… semmit… Ez elindít egy gondolatfolyamot, mely előbb csak csendben csörgedezik, majd – mint a víz, mely áttöri a gátat – hirtelen vadul zúdul alá. Jaj ne! Ne, ne, ne! Úristen, megbénultam… Biztosan nyomorék lettem. Féktelen pánik vesz erőt rajtam, hiába próbálom visszagyömöszölni, visszatuszkolni, oda ahonnan jön, könyörtelenül tör elő. Hangtalanul sikoltozom, mozdulatlanul rúgkapálok, agyam őrült rabjaként tehetetlenül toporzékolok. Segítség! Segítség! Kiáltozom, zokogok, nyüszítek. Ki akarok törni, le akarom fejteni magamról a kényszerzubbonyt, rángatom-cibálom, de nem enged, ütném-vágnám a kipárnázott falakat, de nem lehet. Belülről szétfeszül a fejem, már attól tartok szétrobban, bumm, és agyam darabkái szerteszét repülnek.

Elájulok.

Mikor magamhoz térek, egy röpke pillanatig úgy tűnik újra a rettegés lesz az úr, de valami megfoghatatlan érzés kerít hatalmába, valami kintről érkező, áradó szeretet minden átmenet nélkül lecsillapít. Megnyugszom, már-már eufórikus boldogságban úszom. Most optimistán látom a jövőmet, nem csak remélem, hanem tudom, hogy megmentenek. Igen, igen, értem jönnek és kivisznek innen és minden jóra fordul és minden visszazökken a saját kerékvágásába. Megmentenek. Próbálok csak szépre gondolni. Felvillan az Ő képe, a lányé, akit szeretek, ott vannak a gyerekeim, mind körbevesznek és nevetnek. Apám bátorítón kitartásra buzdít, anyám szelíden mosolyog. Mint gyerekkoromban, amikor ő jelentette a biztonságot, ő volt az egyetlen szilárd támpont a félelmetes, kiismerhetetlen zord és idegen világban, amikor még azt hittem, hogy mindig vele maradok és el akartam venni feleségül.

Dúdolni kezdek magamban. „... Persze, nem jó folyton csak menekülni, de megállni még egyedül nem merek. Segítség kéne, ugyanúgy, mint régen mikor fiatal voltam, vagy egészen kis gyerek. Mert hidd el, jó úgy a földön aludni, hogy a fejem alá anyám karját álmodom, jó apámmal gyönyörű borokat inni és szomorkodni a régi dolgokon…”

Álomba dúdolom magam, elszunnyadok.

Távoli robajra ébredek. - Ismét remeg a föld – gondolom rémülten, de valami egészen meglepő dolog történik. Hűvös szellő simítja végig arcomat, majd egy csapásra megszűnik a nedvesség, és száraz levegő áramlik körülöttem. Én meg érzem. Megint próbálok megmozdulni és… sikerül. Ha csak egy centit is, de egyértelműen arrébb csúszok. Örömujjongásban török ki, sírok és nevetek egyszerre. Sikerülni fog, mennie kell. Elfelejtem a földrengést, elfelejtem a rémületet. Csúszom tovább, milliméterről milliméterre, előre.

Valahonnan a messzi távolból mentőautó tompa szirénázása hallatszik. Óh. Jönnek értem. Keresnek. Tudják, hogy itt vagyok! Ez erőt ad. Megfeszítem az izmaimat és minden erőmmel kúszom tovább... Fájdalom hasít a gyomromba, de nem izgat. Ki akarok jutni, mindenáron meg kell szabadulnom ettől a rémséges sötétségtől, ettől a fullasztó bezártságtól. Mászom. Tekergőzöm. Küzdöm magam előre. Testem csupa horzsolás lesz, csupa seb. Nem érdekel, megyek tovább.

Puffanásokat hallok, először csak egyet-egyet elvétve, azután egyre többet. Jelzések, igen biztosan jelzések. Jeleznem kell nekem is, kutatok, tapogatózom valami után, amivel kopogtathatnék, de nem találok semmit. Ökölbe szorítom a kezem és az azzal ütöm a padlót, a falat, a plafont, az engem mindenhonnan kivehetetlenül körülfonó börtönt, a rám omlott alagsor keszekusza romhalmazát.

Hangokat hallok, nagyon halk hangokat, de jól kivehetően hallom, hogy azt kérdik, kiáltják: - Van ott valaki? Hahó. Ne félj, nincs semmi baj. Minden rendben lesz.

Istenem, de jó ezt hallani! Most már tényleg nem törődöm semmivel, se fájdalommal, se a körülöttem lévő falakkal, minden elseperve az utamból nyomulok.

Fény!

Vakító fény győzi le a feketeséget. Retinám megsérül, hunyorgok, majd inkább lehunyom a szememet. Nem látok semmit, de érzem, hogy kezek nyúlnak értem, és húznak fel, ki a törmelékből. Gyötrelmes lassúsággal szabadítanak ki a fogságból, szörnyű kínokat élek át.

Aztán kint vagyok. Kint a szabad levegőn.

Nem olyan, mint rég, minden megváltozott. Vagyis inkább megváltoztam én.  Emberek vesznek körül, nevetnek, ünnepelnek, kiáltoznak. Megmenekültem. Örömömben sírni kezdek, két kar ölel át, valaki fölém hajol és gügyögve nyugtatgat. Résnyire nyitom szememet, az éles fehérség ezernyi tűként szurkál, de előbb homályosan, majd egyre élesebben kibontakozik egy árny, egy gyönyörűséges lény körvonala. Csillogó szemek néznek lágyan rám: - Óh, anyám!

Újjászülettem.