Jelige: eszti

Beküldte: admin, 2013-04-07 23:00:10  | Címkék:

Mit hoztál?

Még nem jártam iskolába. Édesapám vidéken dolgozott. Érkezése ünnepnap volt a számunkra. Hetente a péntek vagy szombat esti vonat hozta haza hozzánk. Ilyenkor elalvásig keresgéltem azokat a szavakat, melyekkel elmondhattam a hét világraszóló eseményeit. Arra ébredtem, hogy egy borostás arc hajol fölém. Azonnal felugrottam. Álmosságom elmúlt s már lovagoltam is a nyakában.

A hétköznapokat hármasban töltöttük. Édesanyánk egyedül nevelt bennünket. Míg dolgozott, nyolc évvel idősebb bátyám vigyázott rám. Ő mutatta meg, hova kell érnie az óra mutatóinak, mire anyu hazajön.  Ha azok egy kicsit is túlhaladták a kijelölt számokat, és még nem volt otthon, félelem fogott el.

Mi történhetett vele?

Játszani akkor már nem tudtam. Torkomban leselkedett a sírás. Idegenek lettek a bútorok, a játékaim. Nem mozdultam az ablakból. Ott vártam. Tekintetem pásztázta az utcát. Gyűlöltem minden arra járó, hazafelé tartó, gondtalan idegent.

Egy csapásra minden megváltozott, mikor súlyos szatyrokkal a kezében feltűnt. Azonnal helyreállt a rend. Még le sem pakolt, s már érkezett is hozzá elmaradhatatlan kérdésünk: Mit hoztál? A kérdés nem a szatyor egyéb tartalmára, hanem kifejezetten süteményre, csokoládéra vagy gyümölcsre vonatkozott. Legtöbbször akadt nekünk való. Ha éppen nem, édesanyánk megsimogatta a fejünket, magához ölelt bennünket és azt mondta: magamat.

Ilyenkor kissé csalódottak lettünk, pedig nem az ajándékot, hanem őt vártuk haza. Őt féltettük mindketten az otthonon kívüli ismeretlentől. Ő hiányzott a szoba minden berendezése mellől s mellőlünk. Tőle nyertünk biztonságot minden tettünkhöz. Jelenléte már olyan természetes volt, mint a napfény, a levegő.

Mikor huszonhét évesen a munkából hazaérek, kisfiam s lányom szalad versenyt az ajtónyitásért. Egyszerre a karjaimban ülnek s a puszi után kérdezik: Apa, mit hoztál?

Mindegy, hogy lapul-e zsebemben csokoládé, cukor, ceruza, radír vagy egyéb kincs, magamhoz ölelem őket és ezt felelem: magamat.