Jelige: Egyetlenem

Beküldte: admin, 2013-04-13 18:34:40  | Címkék:

Egyetlenem

Néha úgy éreztem, csak telnek a napok, nehéz ködbe borulnak. Rohannak, futnak, akár egy vonat száguld végig a pályán, de tudtam már akkor is, ez nem marad így örökre. Minden változik, a természet az évszakokkal, mi, emberek az idő múlásával. Előre kellett látnom, és azt is tudnom kellett, mit szeretnék az élettől, amely bár keserűséget hoz néha, de gyönyörű. Majd lehunytam szemem és láttam a jövőt.

Láttam magam egy pici gyermekkel, egy pici fiúval a kezemben. Tudtam, hogy boldog leszek, olyan boldog, amint, amilyen még sohasem voltam! Egy forró, nyári napon, végre kezemben tarthattam őt. Pici, törékeny teste remegett, fázott. Átöleltem, puszilgattam. Csoda született, az én csodám. Ő a minden, ő az egyetlen, aki értelmet ad a gyermekkor múlásának, aki mellett megszűnik a rohanás, kibújnak a hó födte táj alól a szép, meleg érzelmek.

Elgondolkodtam. Ez nem olyan, mint amikor egy festőművész valami újat hoz a világba, vagy amikor egy táncosnő kecses mozdulatai járják végig a lelket! A születést csak örömmel lehet fogadni. Nincsenek benne rossz dolgok, ez úgy teljes, ahogy a természet megalkotta. Mi, anyák kisbabát adunk kölcsön a világnak, akik meleget hoznak otthonunkba, de csak kölcsön, mert a miénk, mi szeretjük őket a legjobban! És mikor felnő, büszke és boldog ember lesz! Mert ezt szeretnénk. Egy olyan új embert, aki már azelőtt célja lett az életünknek, hogy világra jött volna! Mert ő a jelen és a jövő! Vele egész vagyok! Ketten győztesek vagyunk! Az én életemben mindent megváltoztatott gyermekem.

Most már tudom, hogy ő hiányzott az életemből azelőtt. Tudtam, hogy így kell élnem az életem, érte, vele, játékkal, könnyedén. Értelmet adott nekem, valómnak, lényemnek. Én életet adtam neki, értelmet nevelek belé, s mindent megteszek azért, hogy jövőképe, jövőjébe forduljon.

Csak nézem, ahogy játszik, örülök, ha enni kér, dicsérem, amikor okos és jó. Szép, nagy, kék szemei úgy bűvölnek el, akár őt bűvölik el a tündérmesék. Ha rászólok szót fogad, nem kiabál, szeret, képes szeretni, pedig milyen pici még! Még csak most múlt két éves!

Sokszor aranyos bájjal szólít fel, Anya, oda tedd a könyvet! Oda ülj, ne az apa helyére! Azonban a reggeli játék is véget ér egyszer. Muszáj indulni, bölcsibe éppúgy, ahogy a felnőtté válás útján is, ahogy mi tettük, mikor arra gondoltunk lesz valaki, aki végig kísér az úton, ezen a problémákkal teli, ám annál csodálatosabb, napos ösvényen, ahol ez a valódi érték és az első.

Most azonban mennünk kell, öltöznünk kell, muszáj folytatnunk a reggeli készülődést, mert már elindultunk az úton.