Jelige: egy csoda reszese

Beküldte: admin, 2013-04-10 23:33:34  | Címkék:

Egy csoda részese

Édesanya leszek, Édesanya vagyok.

Kilenc hónapon át várom a csodát, érlelődöm, felnövök a feladathoz. A hír megváltoztatja életemet, felborítja terveimet. Először ellenállást vált ki belőlem. Aztán ahogy jönnek a testi nehézségek, a rosszullétek, a kétes vizsgálati eredmények, furcsamód beindul az ősi ösztön a bennem növekvő élet minden áron való megmentésére, védelmére. Nem hiába kilenc hónapon át lakója testemnek ez a kis csöppség. Ennyi idő kell egy önző, makacs, saját elképzelései szerint élő embernek ahhoz, hogy megérjen, hogy képes legyen megosztani életét és ez által önmaga is sokkal többé, nagyobbá váljon.

Figyelem a történéseket: nő-e már a pocakom? Egyik nap büszkén kiemelem, másnap szégyenlősen elrejtem, hátha azt hiszik az emberek, hogy meghíztam. Félelemmel és reménnyel vegyesen várom a vizsgálati eredményeket. Amikor először meglátom az ultrahangon ezt a kis tizenkét hetes, hihetetlen módon mégis emberi formájú lényt, elveszek… Könnyes lesz a szemem, ezt másképp nem is lehet. Most már tisztán érzem: egy csodának vagyok a részese. Egy csodának, amit az emberiség férfi tagjai sosem élhetnek át ennyire közelről, és ami minden nőnek meg kell, hogy adasson, át kell, hogy éljük, mert e nélkül nem teljes az élet. A teremtés részesei lettünk, ilyen nagyra tartanak minket odafentről.

Látszólag nem teszek érte semmit, és mégis úgy fejlődik, ahogyan kell. Két sejt összeolvadásából egy tökéletes lény keletkezik. A sejtek csak szaporodnak, és mindegyik tudja a dolgát, tudja, mivé kell válnia. Ámulva nézem a gyerekeket a buszon: valóban egy pocakból bújtak elő, ott készültek el ilyen tökéletes formájúra?

Az első rúgások még nyilvánvalóbbá teszik számomra, hogy az a bizonyos magzat, akiről oly sokat beszélünk, valóban bennem van. És mégis alig hiszem el, hogy egy igazi kis embert hordozok.

Lassan minden átértékelődik bennem: a legszebb hivatást választottam, amikor igent mondtam erre az életre. Ehhez semmiféle alkotás nem fogható. És bár nem fizet érte senki forintban, mégis a gyümölcsét egy életen át élvezhetem majd. A legnagyobb csoda és legnagyobb kihívás összpontosul egy teremtményben. Felelősséggel tartozni egy ártatlan lényért. Rajtam áll, kivé-mivé válik. A legnehezebb és legnemesebb feladat.

Engem is vállalt Édesanyám, Édesapám. Igent mondtak az életemre. Nem természetes hát, hogy én is azt mondjak? Van-e szebb hivatás annál, mint egy formátlan lényből embert faragni?

Édesanyám! Én is Édesanya vagyok már. Lassan megtanulom értékelni a szót; Édes-anya. Milyen édes is volt az ölelése, hányszor virrasztott mellettem, ha beteg voltam, ha féltem. Dicsért, szidott, mindig mellettem volt. Rám, ránk áldozta egész életét. Vajon hányan mondhatják el ugyanezt?

Vajon énrólam is ezt mondják majd a gyermekeim? Vajon én is Édes-anya leszek?

A dolgok néha olyan felemásak, nem könnyű a terhesség. Olyan bizonytalan az élet, és már hárman vagyunk, nincs mese, a gyermeket el kell tartani. De ahol egy kisbárányt enged megszületni a pásztor, oda legelőt is teremt neki. Nem félünk hát, bár a bizonytalanság sokszor megkísért.

Lenézek egyre növekvő pocakomra, melyben ott van éltem továbbadásának reménysége. Nem foghatom még a karjaimba, nem virrasztok éjszakákat miatta, nem járok szülői értekezletre, és nem kínlódom egy kamasz nevelésével. Idővel eljönnek ezek is.

Mégis biztosan tudom, már most Édesanya vagyok, és valóban áldott és csodás az állapot, aminek részesévé váltam.