Jelige: egero

Beküldte: admin, 2013-04-08 22:35:04  | Címkék:

Angyali történet

Anna boldogan lépett ki a rendelőből. Nyurga tavaszi szelek fújtak, játékosan kaptak szőke hajába, fürtjeit összeborzolták. Megszokott mozdulattal igazította vissza az elszabadult tincseket, szája szögletében mosoly játszott. Március volt, de a nap szokatlanul melegen sütött. Leült a padra, a mi a rendelő mellett szinte hívogatta. Arcát a nap felé fordította, és élvezte a sugarak puha simogatását. Megszűnt a világ körülötte vonásait a mosoly gyönyörűvé tette. Fülében csengtek az orvos szavai:

- Gratulálok asszonyom. Önnek kisbabája lesz!

El sem tudta hinni, többször is visszakérdezett.

- Biztos ebben doktor úr? Nem lehet, hogy téved? Már annyiszor álltattam magam ezzel a reménnyel!

Az orvos bólintott, és már írta is a következő vizit dátumát.

-  Mindenesetre kímélje magát, fogyasszon vitamindús ételeket, és ha lehet, ne igyon koffeintartalmú italokat! Éljen egészségesen, sétáljon sokat a friss levegőn!

Anna boldog volt. Hamarosan egy angyalkát tarthat a kezében. Lesz értelme az életüknek! Annyi időt tékozoltak el! Először az állás, hiszen sokat tanult, hogy jogász lehessen, aztán a lakás, a kocsi…Lassan minden meglett, amire vágytak, és mégis üres volt az életük. A gyerek! Mindketten látták, hogy életük csak így lehet teljes. Továbbadni az örömöt, lesni a gőgicsélést, ringatni, ha nyűgös, lesni az első lépéseket, örülni az apró csodáknak.

- Gyerekem lesz!

Szerette volna belekiabálni a délelőttbe, a járókelőket körbetáncolni, átölelni az egész világot.Ült még egy kicsit, élvezte a pillanat gyönyörét, aztán méltóságteljesen felállt, indult hazafelé.

A nap, álmodozással telt el, alig várta Károlyt, hogy végre hazaérjen. Ólomlábon vánszorgott az idő, de végre este lett! Nyílt az ajtó, párja meglepődve nézte az ünnepi terítéket, a gyertya titokzatos lángját. Kérdőn nézett feleségére. Anna egy szót sem szólt, valami gombóc fojtogatta a torkát. Károly még mindig nem tudta miről van szó, de érezte, hogy a pillanat most nagyon fontos. A csendbe suttogva kiejtett szavak vegyültek:

-  Gyerekünk lesz….

Károly felemelte Anna állát, mélyen a szemébe nézett. Az asszony pillantásában ott tükröződött az anyák komoly, büszke tekintete, amiben benne van a vágy, hogy az a csöpp emberke a maga tökéletességével megvalósítja a be nem teljesült álmokat.

Minden nap tartogat valami meglepetést. Tervezte, és továbbszőtte a mesét az új, gyönyörű jövőről. A gyerekszoba szépült, egyre lakájosabb lett. Egy-egy vizsgálat után leült a hintaszékbe, tenyerét gömbölyödő pocakjára tette, és halkan dudorászott valami régi altatót, ami a rég-rég múltból felsejlett. Szinte érezte karjaiban a szöszke fürtös gyermeket, aki egyszerre lesz angyal, és huncut ördögfióka.

Szép napok voltak, szívfájdítóan szépek.

Aztán elérkezett a pillanat. Anna nyugtalanul ébredt, testét eleinte sötét borzongás járta át, majd egyre erősödő fájdalmak rántották görcsbe. Tudta, hogy itt az idő. Telefonált párjának, homlokáról letörölte a gyöngyöző verítéket, és táskáját mégegyszer ellenőrizte, hogy minden rendben van-e?

November 1. volt, mindenszentek napja. Mosoly suhant át arcán. Mindenszentek, aprószentek…jól van ez így, ő lesz az én apró szentem! A kórház halványzöld fala hűvösen nézett rá, jó volt nekidőlni, amíg az orvos megérkezik. Az erősödő fájdalmak, az izgatottság, a halkan kiejtett szavak, valami egészen különleges világba repítették.

- Mindjárt, kicsim, mindjárt látjuk egymást!

Gyors papírrendezés, Károly intézett mindent, rajta is érződött a várakozás feszültsége. Idegesen simogatta Anna kezét, törölgette csapzott homlokát. Olyan szívesen átvette volna a kínokat, amik majd szétvetették az asszony tagjait. Mindent úgy tett, ahogyan az orvos mondta, de ekkora inatszaggató kínokra nem számított. Nem kiabált, nem sikoltozott, csak összeszorított fogakkal tette, amit az anyák ősidők óta tesznek. Tudta, hogy ez az ára….Aztán csend lett, nagy-nagy némaság.

- Miért van ekkora csend? Futott át fejében a gondolat.

Károly már nem volt mellette, kitessékelték, körülötte ide-oda futkosó alakok… és végre gyenge gyereksírás. A szívét jeges kézzel szorító félelem engedett egy kicsit. Arcára maszkot tettek, és mély, mindent magábazáró álomba merült.

Másnap az orvos arcára erőltetett nyugalommal paskolta a kezét.

- Asszonyom, mondanom kell önnek egy jó, és egy rossz hírt! A jó az, hogy a kisfia él. De, hogy meddig, azt nem tudom. Túl sok babaruhát ne vásároljanak, mert a gyermek nem lesz hosszú életű. Sajnos valami egészen különleges rendellenességgel született. Még nem tudjuk pontosan, hogy mivel állunk szemben.

Anna eleinte fel sem fogta, hogy mit mond az orvos, csak annyit, hogy kisfia van, és él.

NEM LESZ HOSSZÚ ÉLETŰ! Mintha éles szegeket vertek volna belé, úgy hasítottak a szavak.

Fájt, nagyon fájt, sokkal jobban, mint a testét marcangoló kín, de csak egy percig. Él a fia, és senki sem veheti el tőle! EZ BIZTOS! Eltökélt pillantással nézett az orvos szemébe:

-  Mit mond? Nem lesz hosszú életű? Ezt maga nem döntheti el, maga nem Isten! A következő mondat már hitvallás volt.

-  Majd én megmutatom, hogy a gyermekem élni fog!

Új élet kezdődött. Nem úgy, ahogyan megálmodták. Károly mélységes keserűséggel nézett feleségére, és az újszülöttre, akinek hatalmas feje láttán befelé sírt, titokban pedig súlyos férfi könnyet ejtett.

Anna számára megszűnt a környező világ. Ketten léteztek: Sanyika, és ő. A Sándor nevet adta neki, Sándor, mint a hős hadvezér. Az is volt, egy hős, aki átverekedte magát a halálból, az élők közé. Élt, élni akart, Anna is ezt akarta hatalmas erővel. Külön világban éltek, ahová nem fért el más, még Károly sem. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta az iszonyt az arcán, amikor Sanyikára nézett. A kutacsok sehogyan sem akartak összeforrni. A bőr ritmusosan lüktetett kopasz fején. Anna számára a nap Sanyikával kezdődött, és vele ért véget. Percekig csak nézte, hogyan rebben szempillája, milyen selymes a bőre, pici szája hogyan csücsörít. Számára a legszebb kisbaba volt. Végtelen türelemmel masszírozta a pici, ernyedt kezeket, amik sehogyan sem akartak repdesni.

Később műtétre került sor, pótolták a hiányzó csontokat. Sokba került, nagyon sokba, meg a többi kezelés is. Lassan eladták a szép nagy házat, a kocsit. Anna nem ment vissza dolgozni, minden percét a gyermekének szentelte.

El tudjátok képzelni, micsoda öröm volt, amikor a kicsi először mosolygott? Anna úgy érezte, a hegyet is arrébb tudná mozdítani Idővel a béna végtagok is megmozdultak, kezével megfogta anyja ujját. Az orvos azt mondta csodát tett. Anna csak mosolygott, tudta, hogy a csodát szeretetnek hívják.

Károly csendes bánattal nézte őket. Tudta, hogy a felesége egy angyal. Aki arra született, hogy gyermekét óvja. Sanyika lassan járni tanult, aztán már futott is. Szavakat formált ajka, és megtanult egyedül enni, a zokniba dugni a lábát. Egyre gyorsabban tanult. Anya volt a minden, ha ott volt, a világ is szivárványba öltözött.

Szállt az idő, mintha szárnya lenne. Egyre nagyobb lett, és már óvodába járt. Nagyszerű óvodát találtak. Itt nem csodálkoztak rajta, hogy kissé kövér, szinte kétszer annyi, mint a többiek. Fején a korona-szerű forradást is megszokták. Hangulatváltozásait is megszokták. Rájöttek, hogy szeretettel mindent el lehet érni, és mint a szivacs úgy szívta magába a tudást, az élményeket. Jó volt itt lenni, de az volt a legszebb pillanat, amikor az ismerős lépteket meghallotta. Megható esetlenséggel rohant anyja ölelő karjaiba. Ezek a pillanatok jelentették Anna számára vigaszt, a boldogságot. Ereje egyre fogyott, mintha minden energiáját Sanyikának adta volna. Sanyika nőtt, ő pedig egyre ösztövérebb lett. Az idő idejekorán görnyedtre húzta alakját, és egy könyörtelen kór támadta meg. Szervezete nem bírta tovább az állandó feszültséget. Szőke haját elvitték a láthatatlan sugarak, a kezelések pedig sápadtra festették arcát. Nem adta meg magát, harcolt a betegséggel. Tudta, hogy feladata van, gondoskodnia kell fiáról. Sokszor érkezett összetörten az óvodába, és láss csodát: A beteg asszony kivirult, gyöngyöző kacagással ölelte magához csemetéjét. Úgy szorították egymást, mintha sosem akarnának kibontakozni az ölelésből. Aki látta őket mosolyra fakadt: a vékonyka asszony, és duci csemetéje, szinte szökdécselve mentek, kéz a kézben. Összekapaszkodtak, szoros szimbiózisban éltek, egymásból merítettek energiát. Anna büszke volt fiára, aki hatalmasat fejlődött, rendkívül sokat okosodott, logikája, még kortársait is túlszárnyalta. És milyen vidáman tudott nevetni! Anna ezekért a pillanatokért élt, ezért taszította el magától a könyörtelent.

Az időt sajnos nem lehet megállítani, sokáig nem lehet ellene harcolni. Az orvos csüggedten mondta:

-  Sajnos nem tudom visszafordítani a kórt! Asszonyom, Önnek már csak néhány hónapja maradt.

Másodjára mondták ki ezt a súlyos ítéletet. Már nem volt több tartalék energiája. Hatalmas fáradtság vett rajta erőt, mint aki a világ fájdalmát hordozza.

-  Most hogyan tovább, mi lesz Sanyikával? Károly szereti ugyan a maga módján, de hogyan tudja őt pótolni? Aztán alaposan végig gondolva rájött, hogy párja, aki olyan végtelen türelmes volt velük, igenis bírni fogja ezt a nehéz feladatot, hiszen szereti őket, és az majd segíteni fog.

Magányosan feküdt a kórházi ágyon, szívét nehéz súly nyomta. Sanyikának meg kell mondani, hogy hamarosan elhagyja. Károly már tudta, kétségbeesetten simogatta a halovány kezeket. A halk sóhajtásra felrezzent.

-  Károly, kérlek, hozd be Sanyikát! Beszélnem kell vele.

Sanyika szokása szerint kitörő örömmel rohant anyja karjaiba, az ölelés nem akart véget érni. Anna fejtette le a puha kezeket magáról.

-  Kisfiam, most nagyon figyelj, fontos dolgot mondok neked! Én hamarosan elmegyek. Pszt! Ne szólj közbe! Nagyon messze megyek, és nem vihetlek magammal, de te ne félj, mindig szeretni foglak! Ha nem látsz is, tudnod, kell, hogy mindig veled leszek, és vigyázok rád! Sosem hagylak magadadra, itt fogok élni a szívedben. Ha szomorú leszel, hallgass a szívedre, megsúgom, hogy mit tegyél! Most pedig menj, és legyél jó fiú! Fogadj szót apának, ne hagyd, hogy szomorú legyen!

Azzal, végtelen gyöngédséggel megcsókolta gyermeke homlokát, beleadva minden szeretetét.

A temetés napján szomorú idő volt. Az emberek fázósan húzták össze magukon kabátjukat. Lehajtott fejjel álltak a szomorúság kertében. És lám! A nap hirtelen előbújt, széttolta a felhőket, ragyogva simogatta végig az egyszerű koporsót, mintha ő is búcsút akarna venni a nagyszerű teremtéstől.

Azt mondják az időnek néha szárnya van. Egyik hét telt a másik után, és Sanyika nem szomorkodott. Szemében meghatározhatatlan fény csillog ma is. Megkomolyodott, már nem szökdécselve jár. Az iskolában jól tanul, és rengeteg szeretet van a szívében. Kitől kapta? Egy angyaltól, aki a szívében lakik, és úgy hívják, hogy: ANYA