Jelige: Dackalíni

Beküldte: admin, 2013-04-13 18:56:21  | Címkék:

Az én „Búfelejtőm”….

38 éves koromig vágytam, éghetetlenül, csillapíthatatlanul vágytam az anyaságra. Követeltem, nyújtózkodtam, vádaskodtam Istennel, faggattam, hogy én miért nem?!

Képzeletbeli gyermekemmel, képzeletbeli kézfogással sétáltam, beszélgettem, kacagtam oh, hányszor, de hányszor!!!

38 éves koromig üres maradt a kézfogásra kinyújtott markom, a szívemnek az anyaságért fohászkodó, odaadó szándéka nem csillapodott. Sebezhetővé tett, de tántoríthatatlanul édesanya vágytam, akartam lenni.

Mint a kéregető koldus, kezemet úgy nyújtottam Földről az Égre, hogy anyaszem gyönyörködésével, anyakéz reszkető örömével, anyaszív szeretetével ölelhessem én is gyermekemet. Riadtan kérdezgettem: a Megváltó levette tekintetét rólam?

Bennem akkor is ott maradt a folytonos anyaság-keresés irama.

Egybenőtt velem, ezer rétegűvé vastagodott.

Diadal világában jártam, amikor megtapasztalhattam, hogy nekem is van pocaklakóm!

Nem egy csendes kikötője volt az a nap szívemnek!

A szeretet pompájával rabságba estem! Olyan erők sűrűsödtek lelkemnek peremén, amelyekből a legszebb örömhálót fonhattam. Boldogan engedtem el mindazt a vádaskodást, amit annyi éven át eregettem az Égiek felé, és lelket lelkesítően építgettem, terveztem jövőnket.

Leendő közös útjainkat díszítgettem, kiélveztem „érő”  ÉDESANYASÁGOMNAK minden szépségét……..illetve ki sem élvezhettem, a derűs élmény, a jóízű elmélkedés illanó örömként volt kiporciózva nekem….a következő hetek, hónapok felszeletelték lelkemnek testét… hiszen Adél 1992. február 12-én, terhességem 29. hetében megszületett.

Anyakezem üresen, anyaszívem fájdalommal, anyaszemem könnytelenül „kijegesedve”….

Nem ölelhettem, nem simogathattam, nem érinthettem leányomat, mert halott volt!

Beállt a klinikai halál!

Lelkemnek vergődő némasága hatalmasabb volt minden csendnél!

Sok-sok sebből véreztem, célpontja voltam a szenvedés nyilának. Belém fúródott, égető tűzként rágta végig testemet a szívbéli fájdalom.

Üresség, „sokatígérő” semmi szívemben….de az 1110 grammal született lányom beintett a halálnak, az életet választotta.

1992. május 25.

Vihar előtti, vagy vihar utáni csend!?

Lesz- e feltámadása reményeim újraszületésének, helyrehozza-e a Sors azt, amit „kezével” összetört?

Nem és nem temethetem bizakodásomat, de ezen a napon hagytam volna inkább forró ólmot önteni a fülembe, semmint hallani azt, ami kiüresítette lelkemet. A gonosz harsonazengése ez, a rettegés gyűjtőlencséje, avagy a képzelet játszik velem?

Adél orvosi hibából megvakult!

Mégsem vette le rólam tekintetét a Teremtő!?

Rámutatott, hogy lehet még tovább szorongatni az anyai szívemet! Dermesztő külső-belső feszültségek lüktettek bennem, testem börtönében raboskodtam. Hónapokig szüntelen „harctéren” voltam, de tudtam, vissza kell hódítani magamat a megsemmisítő fájdalomból!

Már nem magamért, gyermekemért!

Ma is vallom: érzéseinkért nem vagyunk felelősek, de tetteinkért igen!Nem adhatom meg magam, az egyenlő lenne a megsemmisüléssel, a lemondással.

Most fel kell venni a küzdelmet, ami egyenlő a túléléssel!

Sok-sok csonthűtő éjszakám rettenetes súllyal nehezedett rám s általuk olyan érzések csurrantak be édesanyai lelkembe, amelyek alkotni, teremteni kényszerítettek.

Minden eszközt, módszert felkerestem, hogy lelkével, ujjbegyével látó leányomnak láthatóvá, érthetővé tegyem a világot, annak csodáit.

Mezőgazdászból így lettem „a vakok festője”.

Író, és festőeszközeimet „édesanyai szívembe mártom”, onnan írom-festem ki gondolataimat, viharos, avagy lecsendesedett érzéseimet.

Minden festményem plasztikus, ujjbeggyel látható, színeim kemények, karakteresek, hogy az alig-alig látók közelről, maradék látásukkal felismerhessék annak színvilágát is.

Természetesen  a vászonra braille írással felrakom a képek címét, amit számos esetben Adél leányom ad, miután alaposan „megnézegette”, megértette alkotásomat.

Festményeimet hívtam, és hívom segítségül, hogy gyermekemnek képzeletvilágát gazdagítsam, hogy láttassam miként vitorlázik fejünk felett, de a felhők alatt a gólya, avagy „megnézhesse” azt a templomot, ahol megkeresztelték, megértse, hogy mi látók a szemünkkel egyszerre látjuk a  tó túlsó partját, ott a házikókat, a Nap ragyogást, repülő madarakat, a zúgó, avagy a kinyújtózott hullámokat…….

Aprócska korában azt gondolta, hogy mi is egyszerre csakis egy dolgot látunk, mint ahogyan a vak ember tapiz……

Mára már sok-sok vakembernek kiállítások keretében megmutathattam, hogy milyen is egy festmény, amelynek ábráit, témáit nem csak elmesélve tesznek „láthatóvá” számára, hanem saját ujjbegyei közvetítésével nézheti, értheti lelkének szemeivel….

Adél  kitűnőre érettségizett, Budapest Kommunikáció és Üzleti Főiskolán a negyedik szemeszterét végzi dicséretesen. Példásan beilleszkedett, hallgató társai, tanárai szeretik, egyedül közlekedik az iskola épületei-emeletei között, de a közel egy órás oda, majd visszautazást is egyedül, kíséret nélkül teszi.

Lelkem malterként kötődik leányom lelkéhez, sorsom az Ő élete, életem az Ő boldogulása, szemem az Ő szeme, szeretetem az Ő elkoptathatatlan fehérbotja. Egyetlen napra, napnak egyetlen percére, de annak egyetlen pillanatára sem tudom magamat „Adéltalanítani”!

Édesanyai lelkem legmélyében rejlő kincsek lelőhelyét csakis Adél leányomtól kapott anyaságom hozhatta felszínre, nélküle mindez felderítetlen maradt volna.

Adéltól kapott anyaságom az én precíz műszerem, Ő teljesítette ki életemet, nélküle csak éhezett bennem a vágyakozó anya!Amit s amennyit kaptam, s kapok Tőle és Általa, az több, mint a valóság. Adélért s Adéllal élni ajándék a sorstól, a valóságot szinte csodás mesévé változtatja, míg a mesének hitt csodákat a valóságba lépteti.

 

Megvallom: nem kevésszer boldog szívvel küldöm fohászaimat az ÉGI BIRODALOMBA!

Íme „egy a sok közül”: 

 

Köszönöm Neked Istenem!

 

Köszönöm, hogy sok botlásom közt sem hagytál magamra,

tántorgásaimban vigyáztad, hogy a helyes irányt leljem,

gondod volt, hogy azt el ne hagyjam!

Köszönöm azt a döntésedet, hogy Adélt rám bíztad.

Évtizedekig bombáztalak vágyakozással, ígéretekkel,

megfeszülő akarattal, epekedve, hogy én is édesanya lehessek!

Amikor Kincsem birtokába jutottam, úgy éreztem, áldó kezedet levetted rólam!

Hogy tenyeredből izzó szenvedést dobtál rám,

hogy lelkemből kiragadtad a meleget, a fényt,

hogy nem csak arcul ütsz, hanem ökölbe szorított marokkal osztogatod rám a terheket…..

melyekbe

nem csak naponta, nem csak óránként, ….. talán percenként belehalok.

Miként is lehettem túlélő? !

Rángattalak felém Téged, mert

magamra hagytál………elfordult tőlem a szíved

Szembe szegültem Veled….nélkülöztelek….

Kezem ellenállt …..nem  imára  kulcsolódott….

térdelni se tudtam…..

Ajkamon megfáradt farkasordítás száradt,

Kézen fogott a fájdalmas kritizálás,

félelmek között éltem….

Mikor már kiadtam magamból minden élő érzést

Te lefegyvereztél !

Éjszakából  hajnalra virrasztottál,

Levált rólam a reménytelenség rabsága

Kiszakadtam saját fogságomból.

Lányom kilazította bilincsemet s

boldogan dobtuk el  kulcsait…

Mégis csak Te vagy, Te maradtál, s voltál is mindig és örökké a kapaszkodóm!

Pokol tüze helyett már régtől a szeretet izzik szívemben,

Megláthattam, hogy felnyitott tenyeredben mindig elfértem,

csak túl közelre láttam AKKOR még…

...azt hittem, nekem is az járja, mint a többi édesanyának…

Nehezen tűrtem a „másságot”……

ma már kezesed vagyok, kezességem a Hit,

Gyermekem mosolya, kacagása csapóajtóként vágódott szívembe….

Szíveink dobbanása, páros szívdobbanás…

Lelkünk lángja is közös….

Én meggyőzni akartalak: hogy már nem bírom tovább…s nem is érdemes…

Te mily csodákkal megmutattad: bennem élsz, sosem hagytál magamra…

Te óvtad meg nem csak testemnek, lelkemnek is az egészségét….

Mielőtt elvesztem volna…te visszafordítottál….

S már oly közel vagy hozzám…

Leborulva, térdepelve, imára kulcsolt kézzel fordulok feléd:

Örökké légy mellettem , hogy

Csakis neked, érted éljek, élhessek Uram!

                Ámen !