Jelige: csoda

Beküldte: admin, 2013-04-05 23:45:21  | Címkék: cs

Anyává válásom története

A férjemmel már fiatalon összeházasodtunk, és vetettük magunkat bele a gyermekvállalásba. Sajnos egy év próbálkozás után kiderült, hogy természetes úton nem lehet gyerekünk. A férjem fiatalsága ellenére az állapota miatt csak lombikprogrammal lehetett gyermekünk. Pár hónapig tartott nálunk a kezdeti tagadás, amely később átment elfogadásba és vele együtt mélységes szomorúságba, mert még a lombiknak is kevés esélyt adtak a specialisták. Bár a férjem még korainak tartotta a gyermekvállalást az esküvő után, de a fejlemények hatására már mindennél jobban vágyott ő is a családunk bővülésére.

Így elindultunk az előttünk álló göröngyös úton, melynek nem tudtuk mikor érünk a végére, és ott szivárvány vagy sötétség vár-e minket. Első lépésként megműtötték őt kizárva ezzel annak lehetőségét, hogy neki egyáltalán nem, és kettőnknek csak donorral születhet gyermekünk. Nem tudom, hogy minden férfi ilyen könnyedén belevágna-e egy ilyen fájdalmas műtétbe, de ő zokszó nélkül elvállalta az én legnagyobb csodálatomra. Akkor kaptuk az első jó hírt: neki is megadathat az édesapaság öröme.

Ezután felkerestünk egy meddőséggel foglalkozó intézetet. Én már addigra teljesen beleástam magamat a témába. Több könyvet is elolvastam, fórumokon követtem nyomon sorstársaim küzdelmeit. Rájöttem, hogy sajnos manapság rengeteg hozzánk hasonló pár küzd a gyermektelenség problémájával. A férjemnél volt egy bizonyos genetikai eltérés, így kérdéses volt, hogy egyáltalán lesznek-e valaha egészséges embrióink. Mindezek tükrében a várakozási idő alatt én szinte depresszióba zuhantam, semmi sem tett boldoggá, csak az zakatolt a fejemben, hogy soha nem lesz gyerekem.

Végre elkezdhettük a lombikprogramot. Az injekciókat magamnak adtam be, mert egyszerűbbnek gondoltam, mint minden reggel orvoshoz menni. Egyáltalán nem volt nagy ár azért, hogy édesanya lehessek. A beültetés napján kiderült, hogy a petefészkeimet túlstimulálták, így az egészséges három embrióból, mert a férjem genetikai problémája ellenére ennyi sikerült, csak egyet tanácsos visszakérnem különben életveszélyes következményekkel járna a terhesség. Így nem túl nagy eséllyel indulva egy embriót kaptam vissza. Alig több, mint egy hét múlva már nagyon nehezen kaptam levegőt. Felhívtam az orvost, és azonnal be kellett menni a kórházba, mert bármikor tüdőembóliát kaphattam volna. Viszont a hiperstimukáció ilyen mértéke azt jelenti, hogy TERHES VAGYOK. Mikor kimondta az orvos felcsapott a boldogság meleg hulláma bennem. Még tíz napig feküdtem a kórházban naponta 2-3 infúziót kaptam, és hét liter folyadék halmozódott fel a testemben. Pont azon a napon, mikor javulni kezdett az állapotom, mondtam férjemnek, hogy már nem bírom sokáig. Ugyanis, amint szóltam volna az orvosoknak, hogy már nem akarok szenvedni, megszakították volna a terhességet, és ezzel elvágták volna a további szenvedéseim útját. Hála Istennek idáig nem jutottam el. Kitartottam az átköhögött éjszakák, a sajgó csontjaim, amik a fehérjétől fájtak, és annak ellenére, hogy csak háromszori levegővétellel tudtam elég oxigént beszippantani. Ezalatt a tíz nap alatt végig hatalmas öröm és boldogság járta át a szívemet, ha eszembe jutott, hogy ez bizony mind annak a jele, hogy sikerült az az egy pici embriócska is kitartóan velem maradt. Minket választott.

Miután haza mehettem a kórházból repdestem a boldogságtól. Megnyugodtam, hogy most már elmúlt a veszély és én igenis terhes vagyok. Azonban pár héttel később véreztem, be kellett menni a kórházba, ahol megállapították, hogy levált a méhlepény egy része, de a baba jól van. Sokat kellett feküdnöm, és magnéziumport kellett innom, amire olyan allergiás rohammal válaszoltam, hogy utána másfél napig mindent kiadtam magamból. Egyébként is sikerült az émelygős, rosszullétes terhesség ember lányát próbálóbb változatát megélnem. Azt hittem már soha többet nem leszek olyan jól, hogy ne kavarogjon egyfolytában a gyomrom, és ne azt érezzem, hogy rögtön összeesem. Ez az állapot elmúlt a 12. hétre és már könnyebben viseltem a terhességet.

Maradtunk a lombikot végző intézetben, és a főorvoshoz jártam terhes gondozásra, aki mindig emlékeztetett rá minket, hogy a lombikkezelés egy őserdő, ahol nem tudjuk még milyen veszély csap le ránk és mikor. Már sosem találunk ki a sötét őserdőből, mert vannak rövid és hosszú távú következményei a mesterséges megtermékenyítésnek, aminek teljes palettáját még maga a legfejlettebb orvostudomány sem ismeri. Azokra a legkorszerűbb genetikai vizsgálatokra mentünk el, amiknek nem voltak vetélési kockázatai, de a tökéletes eredmények ellenére mindig volt aggódnivalónk valamiért. Jól viseltem a terhesség utolsó kétharmadát, az állandó orvosi szigor hatására nem sokat híztam, mert ez is egy veszélyforrás lett volna. Még dolgozni is visszamehettem a nehéz kezdet után. A munka sokat segített abban, hogy gyorsabban teljen az idő, de én nem tudtam meg a 39 hét alatt, hogy milyen az a boldog babavárás, amiről a különböző kismamáknak szóló lapok cikkeznek. Számunkra egy belső néma rettegéssel teltek a hetek, amik számának növekedésével a veszélylehetőségek csökkentek, de még így is néha elfogott a pánikfélelem attól, hogy nem lesz teljesen egészséges a babánk.

Két hónappal ezelőtt azonban egészséges kisfiúnak adtam életet. A szülés ősi misztériumát ugyan nem élhettem át, mert programozott császármetszéssel született meg az én drága farfekvéses kismanóm. Amikor a műtőasztalon megmutatták nagyon hangosan, szemrehányón sírt. Nem értette miért vették ki ebbe a hidegbe arról a minden igényét kielégítő biztonságos helyről. ANYA LETTEM, és ennek súlya már az első éjszaka teljesen rám nehezedett rengeteg kétségbeejtő kérdés formájában. Hogyan kell jól tartani szoptatás közben? Hogyan fogom felöltöztetni? Hová kell tenni a kezem fürdetés közben? Hogyan kell őt megnyugtatni? Ezekhez hasonló kérdések tucatjai visszhangoztak a fejemben, és másnap reggel már el is hoztam a szobámba a pici fiacskámat, aki békésen szendergett a hangosan sírdogáló, néha üvöltő kis társai gyűrűjében. Onnantól kezdve a császármetszést teljesen elfelejtettem, akik a hogylétem felől érdeklődtek néha megleptek, aztán rájöttem, hogy pár napja egy műtéten estem át, de engem csak a sok kérdés érdekelt, és hogy jó anyukája legyek a kisfiamnak.

Már eltelt két hónap. A kérdések egyre kevesebbek lettek. A kezdeti kétségbeesés szép lassan elmúlt a lelkemből, már csak azért aggódom napról napra, hogy legyen tejem, mert kevés van az én kis haspók picikémnek. Lelkiismeret-furdalásom van, mert tisztában vagyok vele, hogy mennyire fontos az anyatej, de ha magamat hibáztatom csak még kevesebb lesz. Ezt még meg kell oldanom. A többi kérdésre megtaláltam a választ. Kezdetben nehéz volt megszokni, hogy már nem nyüzsög velem az élet, nem találkozom egy darabig a kollégáimmal, de most már helyreállt bennem a béke. Az is érdekes érzés volt, hogy egyszer csak velünk él egy harmadik személy, és már nem csavaroghatunk a férjemmel vagy éppen egyedül nem flangálhatok a plázákban, amikor kedvem tartja. Ehhez a nagy változáshoz hozzá kellett szoknunk, főleg nekem, és ahhoz is, hogy hiába hagyjuk a nagymamával néha azért, hogy bevásároljunk, vagy éppen megünnepeljük a Valentin-napot, már soha többé nem leszek olyan szabad, mint az ő érkezése előtt. Ha nincs velem a kisfiam állandóan hiányzik és lelkiismeret-furdalásom van, hogy otthon hagytam, én pedig máshol vagyok.

Számomra ezt jelenti anyának lenni. Lélekben örök rabságában lenni egy picinyke emberi lénynek, akinek az élete tőlem függ. Az én karomban alszik el a leghamarabb, és nálam nyugszik meg a legkönnyebben. Ha rám mosolyog azzal az angyali cinkos kis mosolyával, ahogyan szopizás közben szokott, újra átjárja a testem a melegség és könnybe lábad a szemem. Abban a pillanatban minden fájdalom és megpróbáltatás értelmet nyer, melyet az elmúlt időszakban átéltem, és még ezerszer ennyit kibírnék tudva, hogy ő a jutalom.