Jelige :cercefruska

Beküldte: admin, 2013-03-27 21:20:53  | Címkék: c

Fruska-anya

Elkényeztetett egyke voltam, első unoka. Sokáig a nagyszüleim neveltek, mert a dadám állítólag jó házi kőrtepálinkával nyugtatgatott, ha nyűgölődtem, s így anyám inkább leadott a szüleihez falura, merthát dolgozni kellett.

Szép gyerekkorom volt! Akkoriban nézhettem A kurtizánok tündöklése és nyomorúsága című sorozatot, amikor még azt se tudtam, mit jelent a kurtizán. Nagy udvarunk volt, tele élettel, muzsikával - imádott nagytatám zenetanár, kántor, focibíró, ezermester volt egyszemélyben. A kukoricásban bújócskáztunk a szomszéd kölykökkel, bélyeget, szalvétát gyűjtöttünk, a fásszínben apukásdit-anyukásdit játszottunk, este tanultunk kicsit másnapra, aztán nagytatám az Egri csillagokat olvasta folytatásokban (amikor nem a kurtizánokat néztük!). A kerti termésből ribizlibort préseltek a nagyok, íze ma is ott dereng a számban, a gyermekkort idézi...Sosem fogtak be segíteni, mint a rendes falusi gyerekeket, pedig házimunka az lehetett bőven, nagymamám nyöghette oroszlánrészét, dehát én azt akkoriban észre sem vettem...

Emlékszem, amikor először láttam ribizlibor színű foltot a bugyimon, keservesen sírtam bánatomban. Talán akkor sirattam el először a lányságom. Másodszor meg, amikor rádöbbentem, a házasság, a gyerekvállalás nem fenékig tejföl. Akkor értettem meg igazán a „sírok anyám, siratom a lányságom...” sorainak keserédes gyökereit.

Valamiért mindig nagy családra, legalább három gyerekre vágytam, fogalmam sem volt, hogy az mivel jár, úgy gondoltam, bármivel megbírkózom, hiszen az ember leánya,  amikor fiatal, duzzadó energiákkal szövi rikító álmait...

És lőn. Daliás vőlegény, dögös menyasszonytánc, mézeshetek, szép, épkézláb gyerekek, csodálatos (apás)szülések. Istenem, azok az első pillanatok, amikor a hónapokig hordott titokra végre napfény derül! Cseperedésük! Közben meg tanulás, vizsgák, hivatás - nem csekély anyóssegítséggel. Ovis éveik, az első iskolai nap...

A kezdeti nehézségeket alig tudom már fölidézni! Fáradtság, kialvatlanság; a csakegyanyavan,bárlegalábbháromkéne tehetetlensége; betegség, baleset, rohanás kórházba, dobogó szívvel, infúzióval; a dagadtfejőstehénérzet keserve a döbbenettel, hogy a másik elkövető (amúgy: érthetően) a kurtizános oldalakat bújja; az örökös lemondások, a kávémrégkihűlt, a mindigfutaházam bosszúsága; gügye bájcsevegéseim a játszótéri anyukákkal (milyenakaki,hányfogabújtki?)...Igazi mély baráti beszélgetések?! Olvasás?! Legfennebb a napilap kultúra rovatát - azt is a trónkuckó rejtett zúgában egy lopott félórában...

De azt már végképp nem gondoltam volna, hogy életem derekán egy szőrős és nem kimondottan illatos négylábúval osztom meg hitvesi ágyamat, aki fogzási rohamaiban szétrágja féltett könyveimet, gyomorrontása meg azzal jár, hogy reggelre teletrutymolja bélsarával otthonunkat. És hogy én ezt a gyerekeimért mégiscsak önként és dalolva bevállaltam?! Sőt, hajnalban már szinte keresem puha testét, mert olyan jólesően melegíti fázós lábamat...(Előzmények. A környék összes kócos-bolhás lúzerképű kóbor kutyáját mi etettük, kislányunkat meg alig lehetett levakarni róluk, annyit puszilgatta nyálas pofijukat, a lakásban ugrándozó bolhákról nem is beszélve, ígyhát a férjem egy napon belelendült a gondolatba: nem lehetünk annyira önzők, hogy azért mert a hetediken lakunk, ne vegyünk a gyerekeknek egy kutyát. És ha ő egyszer valamibe belelendül...)

Manapság néha eltűnődöm azon, hogyan is lettem én felelőtlen fruskából háromgyerekes anya, feleség, és igen, jól-rosszul, de a háztartási teendőket mégiscsak valamiképpen ellátó felelős asszony(ka), aki hormonális kátyúhangulatában bizony nem egyszer keserűen nyugtázza, hogy életéből napokat, heteket, hónapokat(?) tőlt azzal, hogy ébreszt, reggelit-tízórait-ebédet-vacsorát készít, terít, etet, aztán leszedi az asztalt, mosogat, szennyest, kinőtt-benemnőtt ruhát-lábbelit szortíroz, betesz-kivesz a szekrényből-mosógépből, vizesruhát terít, összeszed, pucol, ki- és becsomagol, fürdet, öltöztet, vetkőztet, zoknit stoppol-párosít, gombot varr, kapát vág, hajat kócól, feneket töröl, nyelvtant tanul, fektet, lázat mér, csillapít, gyógyszert készít, virraszt. S bár ezt némi segítséggel teszi, hiszen apjuk is van ám az érintetteknek, nem is akármilyen, egész jófejapa - aki hordja a gyereket suliba, focira, uszira, balettre, zongorára, bevásárol, programot szervez, kutyát etet -, azért kötve hiszem, hogy van olyan családanya, akit sohasem legyintett volna meg a mosthagyomotteztazegészet! kattanó szele. És bár ebben az örök zsongásban vágyik az egyedüllétre, olykor keresi (és nem találja!), hova bújhatna el a világ elől, és valahogy próbálja megőrizni magának azt a hetedik szobát, azért e zajos nagy családban is előfordul, hogy magányosnak érzi magát...

És mégis! Ez az anya: szoptat, ringat, ölel, simogat, vígasztal, játszik, mesél, versel, hallgat, figyel, dúdol, énekel, sír, nevet, kacag, pezseg, pörög, zenél, muzsikál, táncra perdül, és egy-egy ritka-áldott pillanatban úgy érzi, mint Csipike érezhette óriáskorában: ezt az egész kerek világot féltve őrzi-öleli.